Közeledik a tél -

Téli történet

Írta: Dusi Bíró

Ez abból látszik, hogy egyre többen veszik elő a meleg kabátokat. A hőmérséklet, már a mínuszok felé hajlik.
Eszembe jutott, hogy valamikor még gyerek koromban, ilyentájt már javában szánkóztunk, és csúszkáltunk a jégen. Volt az utcánk végén egy a II. világháborúból itt maradt, aknatölcsér, melyet nem töltöttek be. Mi gyerekek azt használtuk hegy helyett, mert tudva lévő, az alföldön, nagyrészt csak sík területek vannak. Olyan hely, ahonnan le lehetne szánkóval siklani, kevés található.
Az egész utca, összes gyereke odajárt szánkózni, és amikor az alján lévő kis tó-szerűség befagyott azon korcsolyáztunk, már akinek volt. Nekünk nem tellett ilyesmire, és csak a bakancsomban csúszkáltam lefelé. Egyszer az egyik utcabeli fiú odaadta a korcsolyáját, és megtanított hogyan használjam.

Élveztem a száguldást, nagyon szerettem siklani. Később, amikor a Tisza is befagyott, és biztonságos volt a jégre menni, akkor már a gátról egyenesen a folyóra csúsztunk le a szánkóval. Csak akkor, amikor a víz közepe is be volt fagyva, és legalább húszcentis jég borította. Ott aztán kedvemre száguldozhattam.

Mindenki tudta milyen veszélyes játék volt ez, de mivel mindig többen voltunk ott egyszerre, vigyáztunk egymásra. Ha véletlen beszakadt volna valaki alatt, akkor ott voltak a nagyobb fiúk, akik segítettek, ha kellett. Szerencsére az én ott tartózkodásom alatt nem történt tragikus esemény.
Akkor még volt rendes tél, nem egyszer előfordult az, hogy reggelre akkora hó esett, hogy ki sem lehetett menni a házból. Iskolába menet, a szülők szórták el a havat előttünk. Mi gyerekek pedig élveztük a hóember építést, kint az utcán, a kis réten, ahol nyáron focizni szoktunk,
Mindig nagy hó-szobrot készítettünk. Került rozsdás fazék is a fejére, szén a szemére, és répa az orrának, hitvány seprű a kezébe, hosszába pedig mintha kabát lett volna rajta, gombok helyett, szenet raktunk és ez így volt teljes. Egész addig állt ott, amíg el nem olvadt, de ha szerencsénk volt, akkor kitartott tavaszig is.
Azokon a teleken gyakran előfordult, hogy olyan vastag jégréteg képződött, ami feltorlódott a folyó keskenyebb szakaszaiban. Akkor a Honvédség Utász alakulata, robbantással hárította el útjából az akadályt,
Eszméletlenül félelmetes volt a fagyott víz zajlása, szinte morajlott az egész lassú mozgása közben. Néha meg-megakadt, és amikor kapott egy nagyobb löketet, újra megindult. Ezt hívták jégárnak. Az nem öntött el semmit, nem tartottunk tőle, csak amikor elolvadt. És ez a zöldár volt. A legveszélyesebb, mert nagyon hamar emelkedett a víz szintje, és készülni kellett arra, hogy ha kiönt a Tisza, akkor visz mindent. Összedőltek a partján többségében, vályogból épült házak. Egy ilyenben laktunk mi is.

1962 február közepén, a honvédségtől több ezer katona volt a gátakon. Védekeztek az ár ellen. Több méteres víz hömpölygött, ameddig a szem ellátott. Otthon a csónak, az előszoba ajtóhoz volt kötve, mi pedig ruhában, gumicsizmásan aludtunk. Teljes készenlétben arra, ha jön a víz. Akkor sodort volna bennünket is, de legalább életben maradunk. Ez volt az elmélet.

Szerencsére ez nem következett be, mert sikerült igyekezetük a város megmentésére. Sajnos a közeli falvak közül több is került a víz fogságában , homokzsákokkal körülvéve. Rengeteg ember, aki mozogni tudott védte a gátakat.

Amikor már apadásnak indult a víz, megjelentek a part mellett az uszadékok. Akkor mi, és még sokan mások is ladikba ültünk. Csáklyákkal kiszedtük a használható fadarabokat, és kihordtuk a partra. Utána felvittük a házhoz, megvártuk amíg megszárad, és szétfűrészeltük.
Volt olyan év, amikor három köbméter fát szedtünk össze, és mellé már csak szenet kellett venni. Megvolt a téli tüzelő. Ma már az ott élőknek nem kell ettől rettegni, mert a víz útjában lévő házakat lebontották,és magasabb gátat építettek,
Most amikor hazamegyek, és kisétálok a partra már csak a házunk helyét találom meg. Szerencsére azt a kőhalmot meghagyták, ahol le szoktunk járni a Tiszára. Így ha becsukom a szemem, a képzeletemben ott áll a ház, ami sok szép gyerekkori élményemnek volt a szemtanúja.
A mai gyerekek nem részesülhetnek már ilyen élményekben, mert az időjárás már teljesen megváltozott, nincs alkalmuk, csak nagyon ritkán Jézuskát csinálni a hóban . Úgy, mint mi annak idején. A karácsonyok is legtöbbször feketék, és nincs meg az a varázs, amikor az éjféli miséről fentről szakadó és talpunk alatt csikorgó hóban megyünk haza, és gyönyörködhetünk a lámpák alatt elhaladva a fénytől csillogó pihékben.