Humoros vicces dolce vita
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
A világunkat az egyre gyarapodó lakosság mellett a sokszínűség jellemzi. Talán Bábel tornya óta nem keveredtek még ennyire népcsoportok és kultúrák, ami egykor más volt, az mostanra már elfogadott. Leszámítva a végtelenségig variálható megjelenésünket, ízlésünket és igényeinket, egyvalami közös bennünk. Mindannyian voltunk már gyerekek.
Ez egy olyan állapot, amely a tanulásról és a nagyvilág dolgaira való felkészülésről szól. Ártatlansággal teli, kíváncsiságtól vezérelve csodálkozunk rá mindenre. Tudásvágyunkat időnként információmorzsával oltják a mindenben oly tájékozott felnőttek. Amikor viszont felfogóképességünket meghaladó dologról kezdünk el érdeklődni, bevetik a minden helyzetben használható Jolly Jokert, a „Te még kicsi vagy ehhez”-et.
Ahogy telnek a napok, múlnak az évek, úgy tartalékoljuk magunkban az egyszer majd megtudandó információk, vagy megtehető cselekvések kupacát. Az pedig megállás nélkül csak nő bennünk, és lassan kezdjük elfelejteni azokat a rejtélyeket, melyeket még az elején spájzoltunk be magunkban. (Még szerencse, hogy a télapó és a húsvéti nyuszi kérdése megoldódik magától. Én is nagyon sírtam, amikor megtudtam, hogy nem léteznek. Elég nehéz időszak volt az akkoriban, 18 évesen).
Gondolom egyikük apukája sem ült le önökkel 14 évesen, egy vasárnap délután, és olvasta fel pontról pontra az Excel táblázatban kinyomtatott válaszokat, melyekért addig nyaggatták őt. Helyette, ahogy már cseperedünk, a korábban aduként használt szlogent felváltja az: „Meglátod majd te is, ha felnősz” mondóka, mely azonnal lerombolja a felnőttlét, idealisztikus magabiztosságát.
Itt már szó sincs a korábbi ígéretekről, mint például annyi játékot veszünk magunknak, vagy csokit, amennyit majd akarunk. Mintha a nagykorúság egyfajta állandó szenvedés lenne, és megalíthatatlanul haladunk felé mi is.
És ez persze meg is történik, de érdekes módon már nem akarunk ekkor játékokat venni magunknak, talán csak időnként csokit. Valóban meglátjuk, milyen a nagyok élete, de itt korántsem tűnik el a „Te még kicsi vagy ehhez” ideológiája.
A munkahelyünkön kis szünetekkel jutalmazva robotolunk, és csak a főnökeink élvezik a kiváltságot, hogy szabadon osszák be az idejüket. Mert mi még kicsik vagyunk ehhez. Ha előléptetnek, mi is megtehetjük majd ugyanazt.
A szupermarketben, bár ki van téve mindenki számára a lazac, bélszín és a kaviár, de mi csak az akciós csirkét és kenőmájast vesszük. Mert mi még kicsik vagyunk ehhez. Ha esetleg előléptettek, és többet keresünk majd, akkor jöhet szarvasgomba is.
Ha repülünk, csak ülünk a turistaosztályon, irigykedve pislantva időnként a Business Class utasaira, akik kényelmes bőrfoteljeikben hörpintgetik pezsgőiket. Mi persze kicsik vagyunk hozzá, mivel egyévi fizetésünkbe kerülne.
Fejlett társadalmakba rendeződtünk, ahol mások döntenek törvényeinkről, pénzünkről, életformánkról. Beleszólni viszont nem igazán tudunk, mert mint kitalálhatták, mi mind kicsik vagyunk ehhez.
Nos, aki ezt a cikket olvassa, jelezném neki, hogy én már szerintem nagy lettem, és ha nem is szeretnék annyira első osztályon utazni, reggel azért jó lenne tízig aludni, amikor csak kedve szottyanna rá az embernek.
Emellett pedig megkérdezném, hogy a többiek, akik döntenek a világunkról, megmondják, hányra menjünk, dolgozni vagy befolyásukkal irányítják a gazdaságot, biztosan nem kicsik még ehhez?
