A megtaposott vendég -

A megtaposott vendég

Életemnek volt egy hosszú és kalandos időszaka, amikor is a vendéglátásban dolgoztam. Rengeteg érdekes, izgalmas dolog történt közben akkoriban velem, de ebben a cikkben inkább az egyik vicceset osztanám meg.

Egy Nyugati pályaudvarhoz közeli étteremben voltam pincér, mely esténként népzenei előadásokkal várta a józanul betérő, de örömittasan távozó kuncsaftjait. Mikor nagy volt a forgalom, hárman dolgoztunk, két felszolgáló, Jani meg én és az örökké ideges pultos-lány, Melinda. Nála talán csak a szakácsnő volt morcosabb természetű. Ő minden rendelésünkre azt mondta, hogy miért nem ajánlottunk valami könnyebbet, mert azt nehéz megcsinálni. Annak, hogy a kedvében járjunk, már a szintén kivitelezhetetlen rántott hús, petrezselymes krumpli kombinációjánál feladtuk.

Akkoriban még nem volt mobil, ezért az étterem érmével működő vonalas telefonján minden este felhívott minket egy halk, női hang. Kéjesen nyögdécselve egy mondatot ismételgetett csak, „Taposs meg”. Ez általában este hét, nyolc körül történt. Valószínűleg az egyik vendégünk lehetett.

Ha ráértünk, és unatkoztunk, csevegtünk vele, elmeséltük, hogy a raktárban van egy gumicsizma, azzal szívesen átmegyünk és megtapossuk. Ilyenkor erősödő izgalmat éreztünk a hölgy hangjában. Olyan is előfordult, hogy nagyon pörgött a hely, de a telefont mindig fel kellett venni. Már tudtuk, mikor volt az ő ideje. Ilyenkor felkapva a telefont csak belemondtuk, hogy éppen akkor nem érünk rá megtaposni őt. Néha a főnök volt a vonal másik végén, és bár tudta, hogy kivel tévesztjük össze, azért nem hagyhatott ki ekkora magas labdát és üvöltözve szidott minket három percig. Ekkor a telefont lelógattuk a járólap fölé.

A két ünnep között viszont kedves volt velünk, és egy kis csapatgyűlésen feltette a kérdést, hogy ki akar Szilveszter este dolgozni. Természetesen senkinek sem akaródzott azon a napon bemenni, hisz egyszer az évben van csak ilyesmi. Elképzeltük, amint őrülten bulizva tombolunk egy belvárosi szórakozóhelyen, pezsgőt vedelve, táncolva és csinos, de kevésbé ártatlan hölgyekkel flörtölve.

Ekkor elhangzott a mágikus két szó, amire mohó, kezdő vendéglátósként nem tudtam nemet mondani. Ez volt a „Dupla pénz!”.

December utolsó napján este nyolcra kellett mennem. Utáltam magamat, mert elvállaltam, gyűlöltem a munkahelyet, mert be kellett mennem, és idegesítettek a vendégek, amiért velem ellentétben olyan jól érezték magukat. Afféle lázadásként megbeszéltük a kollégáimmal, hogy mindegyikünk visz be magával egy üveg italt, nehogy már mi legyünk szárazon Szilveszter este.

A mosogatóban spájzoltuk be a „cuccot”, és minden fél órában eltűntünk egy percre koccintani. Tizenegy körül már Melinda sem volt olyan morcos, és a szakácsnő is nyájasabb lett a nagymamámnál. Egyetlen gondom csak az asztalok közötti, teli tálcákkal való lavírozás volt. Egy burleszk filmhez hasonlóan szédelegtem az imbolygó poharakkal egyensúlyozva. Ez viszont senkinek sem tűnt fel, mert nálunk azért mindenki ittasabb volt. A főnökünk feje pedig időnként koppant az egyik nehéz tölgyfaasztalon, kudarcot vallva abban, hogy egyenesen üljön. Ilyenkor pici nyáltócsákat hagyott maga után, és magánhangzók nélküli utasításokat adott nekünk. Házi pálinkát iszogatott, erdélyit, ötvenfokosat.

Egy idő után már táncolva vittem a poharakat, de a szakácsok is ropták a konyhában. És bár a vendégek is jól érezték magunkat, mi korábban soha nem buliztunk még akkorát, mint aznap este. Dupla fizetésért.

Attól kezdve senki nem morgott a másikra többé. A pultos-lány és a szakácsnő is kedves lett, aznap este megváltozott valami bennünk, megkedveltük egymást. Ez volt Magyarország legelső csapatépítő tréningje.

Kedves olvasó, bárhol is töltse a mai estét, otthon, egy szórakozóhelyen, vendégségben, vagy éppen egy munkahelyen dolgozva, kívánom, hogy érezze jól magát. Emellett pedig természetesen, sikerekben gazdag, Boldog Új Évet kívánok.