Egy nyári kaland -

Humoros megható piknik

Írta: Dusi Bíró

Ez a régi szép időkben történt, amikor még kislány voltam. Lehettem úgy tíz éves. Akkor már javában főzőcskéztem, ahogy tudtam, és amihez találtam otthon hozzávalókat. A kedvenceim közé tartozott a krumplis-lángos. Szerettem, mert aránylag hamar elkészült, és nagyon finomat tudtam sütni. Édesapám mindig meg is dicsért miatta. Szerinte még Anyukám sem tudott ilyen finomat sütni. Olyankor én nagyon büszke voltam magamra,

Történt aztán egy forró nyári napon, hogy épp egy jó nagy adaggal készítettem belőle. Az volt a terv, hogy kimegyünk a szabad strandra. A víz akkor már kellemes volt, és amikor odaértünk, leterítettem a pokrócot. A kis finomságokkal teli kosaramat letakartam, hogy tartalmát ne szárítsa ki a Nap.
Úgy terveztem, hogy egész késő estig kint maradunk a Tiszán, és ha megéhezünk, akkor lesz mit enni. Ketten voltunk az öcsémmel, és amikor mindent biztonságba helyeztünk, nekiálltunk lubickolni. Labdáztunk a vízben, ugráltunk a stégről, jól éreztük magunkat.

Már jó pár óra eltelt, és közben megjött az étvágyunk. Azonban, ahogy a kis kosarat felnyitottam, szokatlan meglepetés ért. Amíg mi játszottunk, valaki megette majdnem az összes a lángosunkat. Csak kettőt hagyott belőle. Amikor ezt észrevettem, hirtelen szólni sem tudtam, csak az Öcsémet kérdeztem, hogy ő volt-e?

Ezt feleslegesen tettem, mert velem úszott végig, tehát ő nem lehetett. Aztán körülnéztem a parton, és feltűnt az, hogy két fiú, akik addig ott voltak mellettünk, eltűntek. Egy kicsi lángos darab hevert a földön, épp ott ahol a helyük volt. Én ebből már tudtam, hogy ők voltak azok, akik megették az uzsonnánkat. Hiába kerestem őket, már nem voltak sehol.

Akkor elhatároztam, hogy megviccelem őket. Hallgattam, hadd higgyék, hogy nem vettük észre a lopást. Két nap múlva csináltam szendvicseket, és jól teleraktam erős paprikával, majd lementünk a Tiszára. Ugyanúgy letakartam a kosarat, és elindultunk játszani az öcsémmel, Őrá nekem kellett vigyázni, de nem volt gond, mert akkor már jól tudott úszni.

A két fiút közben figyeltük, úgy, hogy nem vették észre. Kilopták a szendvicseket a kosárból, és nekiálltak enni. Egyszer csak azt vettük észre, hogy az egyik jobban köhög, mint a másik. Az erős paprika megtette a hatását. Nem tudták megenni az ételt. Mi akkor odaléptünk, és megkérdeztük, hogy miért nem ízlik szendvics. Talán mert a lángos jobb volt. Leszidtuk őket, hogy szégyelljék magukat, amiért megeszik másnak az ennivalóját. Legközelebb, ha kell, akkor, akkor csak kérjenek szívesen adunk. A két fiú, szégyenkezve kért bocsánatot. Megértettem, hogy éhesek voltak, azért csentek. Ha kértek volna, akkor biztos adok nekik.

Azután már nem mertek hozzányúlni az ennivalónkhoz. Amikor ismét mellettünk ültek és láttam, hogy nincs mit enniük akkor mindig adtam nekik is abból, ami nekünk volt. Nem a mi körzetünkben laktak, de azért jó barátság alakult ki közöttünk.

Azóta már felnőttünk, és ha találkoztunk, akkor is megismertük egymást. Jókat nevettünk azon, amit akkor olyan komolyan mondtunk egymásnak. Szerintem nem volt hiábavaló az a kioktatás, amit akkor kaptak. Így legalább, egy életre megtanulták azt, hogy nem szabad lopni, főleg úgy, hogy a másiknak alig hagytak valamit,

Most felnőtt fejjel visszagondolva erre az esetre, bizony azt kell, hogy mondjam, akkoriban nem volt valami rózsás a megélhetés, és nagyon sok szegény gyerek volt, aki éhezett. Többen voltak testvérek, héten, nyolcan, és legtöbbször csak az apa dolgozott. Az asszony feladata maradt a gyereknevelés és a háztartás és a gazdaság vezetése. Hát bizony nem volt könnyű akkor anyának lenni. És mégis felnőttek a kicsik, bármilyen szegényesen is, de megéltek, és a legtöbbjéből tisztességes ember vált.

A mai korban már teljesen más a világnézetünk. Sokkal nagyobbak az igények, mint akkoriban. A követelmények is magasabbak a munkahelyeken. Egy kegyetlen társadalomban élünk, ahol a farkastörvények uralkodnak, és csak az érvényesül, aki erősebb, és eltipor másokat.

Lassan odaérünk, hogy még családon belül sem lesz megértés, és kihal a szeretet, egymás iránt, és csak a pénz, és a hatalom fog dominálni, az emberi érzések már el lesznek felejtve. És majd eljön majd, az olyan idő is, amikor már meg sem kérdezi egyik ember a másiktól, hogy van a, vagy segíthet-e neki valamiben.

Ne akarjátok, hogy a munkahelyről egyenesen a temetőbe vigyenek, mert nem érhetitek meg a nyugdíjat. Addigra kizsigerelnek,agyonhajszolnak a munkával, tönkreteszik az egészségedet, mert nem tudod magad soha kipihenni.

Na tehát most itt tartunk, DE nem lehetne azt, hogy valaki ennek gátat vessen? Álljunk meg egy pillanatra, és figyeljünk oda magunkra és embertársainkra is. ÉBREDJETEK MÁR FEL…