Autós poén
Urszinyi Fehér Csaba
Jó dolog egy munkahely. Pénzt kereshetünk, tartozunk valahova és másnap reggel időnként bemehetünk olyan történetekkel, amik úgy kezdődnek, hogy: „Képzeld mi történt…”
Ezek legtöbbször velünk esnek meg, de annak is megvan a varázsa, ha egy ismerősünk kalandját adjuk elő.
A szépség abban rejlik, hogy ha minél kevesebbszer meséljük el, annál jobban szórakozunk rajta mi is. A tizedik „előadás” után már azért unjuk egy kicsit, de később elraktározzuk baráti és családi összejövetelekre, majd leporolva, és kissé eltúlozva ismét elmondjuk.
A következő eset bár nem manapság történt, azért még nem lett kiszínezve. Volt egy kollégám, a húszas évei elején járó Sanyi. Amiért különösen szerettem hallgatni a beszámolóit, annak oka az volt, hogy rezzenéstelen fa-arccal adta elő, a legbizarrabb történeteket is. Például ezt is, amiről, ezen cikkem szólni fog.
Azt a mai napig sem tudtam még kideríteni miért, de Sanyinak az a fura szokása volt, hogy a jól végzett munka után, esténként hazagyalogolva leköpött minden útjába kerülő, parkoló Mercedes gépjárművet.
Nem volt részlehajló, repülő nyál-cseppjeit igazságosan osztotta szét, típustól, állapottól és évjárattól függetlenül. Lehetett ez egy legújabb, családi ház árába kerülő csúcsmodell, vagy egy harmincöt éves batár kombi, amivel a szomszéd a nagybanira járt zöldségért.
Mint bikát a vörös, úgy ingerelte őt a motorházat díszítő célkereszt. Mozgó gépjárművekkel azért nem próbálkozott. Afféle lázadó népi Robin Hood-ként, egyfajta visszavágásnak a társadalom felé megfelelt, hogy szájnedvével megsorozta a csillogó státusz szimbólumokat.
Egy nyári este battyogott hazafelé az Aradi utcában, amikor megpillantotta a hatalmas, fekete limuzint. Kerekei fémesen csillogtak az utcalámpa fényében, a sötétített üvegek pedig egy gonosz lovag lehajtott sisakjaként figyelték őt, amint elhaladt mellette.
Nyelt egy nagyot, és szájában pár másodpercig érlelte becses munícióját, majd megcélozva az utas oldali tükröt, tüzet nyitott a német mesterműre. Ekkor nyílt ki az autó összes ajtaja, és négy két méternél magasabb, kopasz, bőrkabátot viselő, hatalmas, egyáltalán nem barátságos férfi pattant ki belőle. Mint a tenger mélyén lapuló, zsákmányra váró halak, úgy rántották be őt egy másodperc alatt a hátsó ülésre.
Ott pedig kedélyes hangnemben, kedvesen elbeszélgettek vele. Közben elővették becses késüket, egy hatalmas vadásztőrt, melynek recés felét, gyengéden és aranyosan huzigálták a nyakán keresztül-kasul, pár percen át. Utána kirakták, Sándorunk pedig remegő lábakkal elindult hazafelé. Útközben még látott néhány Mercedest, de azokat már megkímélte nyálától, mint ahogyan az összes többit, melyekkel később találkozott.
Megértően hallgattam végig a történetét, mely után továbbra is néma maradtam. Nem igazán tudtam kérdezni tőle semmit, mert logikus dolog nem jutott eszembe, és talán ha adott volna választ tettének okára, attól sem nyugodtam volna meg teljesen.
Viszont annak a négy férfinak az arcát megnéztem volna, amint eléjük ál valaki a sötét utcán, és leköpi őket, mint ha ez lett volna a világ természetes rendje. Mit nem adnék azért, ha az ő verziójukat is meghallgathatnám egyszer.
