Át a "túlára" -

Át a „túlára”

Írta: Dusi Bíró

Kalandos vízparti történet

Egy délután pihenni szerettem volna, de szakadt odakint az eső, és kegyetlenül verte a redőnyömet. Ezért nem tudtam tőle elaludni. Végignyúltam az ágyamon, majd becsuktam a szemem, és elkezdtem a múltra gondolni.

Megpróbáltam a legrégebbi képet előcsalogatni az agyam kis bugyrából, és mivel ellazultam, olyan érzésem lett, mintha álmodnék. Egy kis kócos kislányt láttam bepelenkázva, az akkori divat szerinti, kezeslábasban. Elképzeltem magam a bundás kutyánk szőrébe kapaszkodni, mezítláb topogni, miközben járni tanultam. A házőrzőnk vigyázott rám, nehogy elessek. Amikor elfáradtam és leültem, ő mellém heveredett. Megvárta, míg újra feltápászkodom, és utána megint jött velem. Még nem voltam egy éves, amikorra már tudtam járni, és most rájöttem, hogy tisztán emlékszem rá.

Tovább gondoltam az életem, és az is eszembe jutott, hogy volt egy kecskénk is, akit minden reggel, és este megfejt az édesanyám. Friss tejet kaptam tőle éjszakára, így könnyebben el tudtam aludni.
Azután egy karácsonyi emlék jött elém. A kisszobánk egyik sarkát teljesen betöltötte a fenyőfa, és az alá pakolt sok-sok ajándék. Három éves voltam, amikor egy porcelánfejű rongybabát kaptam ajándékba. Nagyon boldog voltam.
Később meg akartam tanulni ruhát varrni neki, és addig kérleltem anyámat, amíg le nem ült velem és közösen elkészítettük. Akaratos kislány voltam, és amit szerettem volna, addig nem hátráltam meg, amíg meg nem valósítottam.
Akkor ott azon az esős napon nagyon sok minden megfordult a fejemben. Például az is, hogy mindig el akartam menni apámmal pecázni. Ő azt mondta előbb tanuljak meg úszni. A csónak végére volt szerelve, egy nagy merítő háló, és azzal oktatott. Négyévesen dobott be a vízbe, de attól kezdve úgy lubickolok benne, mint egy hal.

Gyakran elvitt bennünket a közeli szabad strandra. Alacsony volt a vízállás, messzire be lehetett menni, úgy, hogy a lábunk nem érte a medret. Ki volt bójával jelölve a biztonságos terület. Ott igazán megtanultam a vízben mozogni.
Hat éves voltam, amikor átúsztam a Tiszát is, két utcabeli nagyfiú kíséretében. Anyukám hamarabb jött haza a munkából. Akkor pont a folyó közepén voltam.
Kétségbeesetten kiabált utánam. Én azt üvöltöttem vissza, hogy a túloldal már közelebb van. Nem fordultam vissza.
Amikor kiértem a partra, a nagyfiúk megdicsértek. Én pedig nagyon boldog voltam, és persze büszke magamra. Nem volt túl széles a Tisza vize, úgy 120 méter lehetett, de nekem már az is nagy teljesítménynek számított. Csak vigyázni sodrásra kellett vigyázni, nehogy lejjebb érjünk át a „túlára”.

Így hívtuk a túlsó partot. Ott jól tömtük magunkat tele málnával, és szederrel. Felmásztunk az eperfára is azt is leettünk. Jóllaktunk mindennel, amit a természet adott nekünk. Közben hazaért apám is.

Apám átjött értem ladikkal, de én addig könyörögtem neki, amíg megengedte, hogy a csónak mellett ússzak vissza. Így ő is láthatta, hogy milyen ügyes lánya van.
Később már egyedül is átmerészkedtem a túlára. Csak gondoltam egyet, és már úsztam is. Olyan voltam, mint a hal. Legszívesebben állandóan a vízben lettem volna. Lágyan borította be a testemet, mintha valakinek az ölelésében lettem volna,
Még most is, ha rá gondolok, a szívem vadabbul ver. Mennék újra habok közé, de sajnos nagyon messze kerültem a szülővárosomtól. Nagyon ritkán van arra lehetőség, hogy hazamenjek.

Nagyon szeretem a Tiszát, sok versemnek az ihletője. Ha mégis úgy adódik, hogy hazamegyek, akkor az első utam oda vezet. A kezemet belemártva, megmosom arcom és a karom.

Csak beszélek hozzá, mintha értene engem, ő pedig hív a habokba. Sajnos már nem tudok olyan erővel úszni, mint régen. Gyenge vagyok ahhoz, hogy az árral versenyezzek.

Leülök inkább a partján lévő kövekre, és elmondom neki minden bajomat és bánatomat. Kérem, hogy vigye el minden gondom, búmat a víz, messze a távoli tengerekig.

Amikor eljövök onnan, megnézem a régi házunk helyét, amit időközben lebontottak a gát miatt. Csupán az a kőrakás maradt meg a régi kapuból.

Legutóbb még próbáltam megtalálni azt a vasladikot is, amit még a német katonák hagytak ott a II. világháború idején. Mi gyerekek, mindig alá bújtunk el, a szüleink elől este, amikor már hívtak bennünket vacsorázni. Sehogy sem akartunk még a nagy meleg miatt bemenni a kis szobába, ahol állt a levegő, és a sok játék miatt szakadt a víz rólunk.
Ezek a gondolatok jártak az eszembe, miközben kinn tombolt a szél, és zuhogott az eső. Miután elcsendesedett, lassan én is álomba merültem. Közben újra otthon jártam, lenn a Tisza parton, és kezemet vizébe mártottam. Nagy sóhajjal köszöntem el tőle, a folyó pedig elvitte minden gondomat és bánatomat a messzi tengerekbe.