Érdekes nyári kaland -

Nyári kaland a disznóólban

Érdekes nyári kaland

Írta: Dusi Bíró

1954 nyarán történt, hogy a fivérek lejöttek Szolnokra. Egy-két napig nem is nagyon akartak szóba állni velünk. Az öcsémet kicsinek találták, és még én is elég kis nyeszlett lánykának néztem ki, hozzájuk képest. Ők idősebbek voltak nálam. Dódi, 1943-ban született. Vele játszottam a legtöbbet.

Közös udvarunk volt, három disznóóllal a hátsó részben. Az egyik építmény már évek óta üresen állt. A szomszédjaink öregek voltak, és nem tartottak állatokat. Ezért mi vettük birtokba az ólat, a többi gyerekkel. Otthonosan be is rendeztük. Nagyon jól éreztük ott magunkat. Játszottunk, kártyáztunk, Fekete Pétereztünk, és csapd le csacsiztunk. Órákat töltöttünk el ott úgy, hogy senkit nem zavartunk. És nem is nagyon kerestek minket.

Ebéd után lementünk a Tiszára úszni egyet, majd visszabújtunk a disznóólba. Gyakran előfordult, hogy délután el is aludtunk benne. Ilyenkor csak arra ébredtem fel, amikor hat óra után, édesanyám kiabált utánunk. Az öcsém is mindig velem volt. Én vigyáztam rá. Amikor idősebb lett, ez egyre nehezebben ment, mivel ellógott az utcabeliekkel focizni.
Azonban őt nem kellett félteni. Egy kis réten volt a grund, ahol kedvükre rúghatták a labdát. Persze nem igazi bőrből, csak műanyagból, vagy gumiból volt a játékszerük. Abból, amit találtak. A célnak viszont az is megfelelt.

Amikor Dódinak is kedve támadt focizni, akkor én is beálltam közéjük. Rúgtam a labdát, meg időnként valaki lábát is. Én nem féltettem az enyémet, és belementem olyan helyzetekbe is meccs közben, amitől sok fiú tartott. Szerettek velem játszani a srácok, mert rátermett voltam. Nem bénáztam és oda tettem magam, ahová a játék megkívánta.
Akadtak olyan napok is, amikor esett az eső, és ezért egész nap az ólban ültünk. Erre az esetre volt nálunk könyv is. Olyankor az öcsémnek mesét olvastam fel, amíg el nem aludt. Mi pedig akkor Dódival, sokat beszélgettük.

Amikor vége lett a nyári szünetnek mindig nehéz szívvel búcsúztuk el egymástól. Kezdődött az iskola, a játékaink pedig ott maradtak az ólban. Sokszor volt olyan, hogy amikor rossz kedvem támadt, oda bújtam el. Ilyenkor nyáron történtekre gondoltam, ettől felvidultam.

Megigazítottam a rongyszőnyeget, a kispárnákat, és a rossz szalmazsákot is, amit ágynak használtunk. Leterítettem a fekhelyet egy kiselejtezett lópokróccal. Olyan volt mit egy kis szoba. És ami a legérdekesebb volt ebben, soha senki nem nézett be a disznóólba.

A kuckónk megvárt bennünket a következő évben is. Érdekes volt az, ahogy mi akkor gyerekként játszottunk együtt, és mindig vártuk a következő évet, hogy találkozhassunk. Az utolsó nyáron, mielőtt elment Dódi, azt mondta nekem, „Nem jövök többet, mert tatáék eladják a házat, és különben is ez a játék már nem nekünk való.” Akkortól már nagyfiúnak érezte magát.