Mint a pacsirta -

Mint a pacsirta

Éneklős kaland

Írta: Dusi Bíró

Régen olyan voltam, mint egy pacsirta. Állandóan énekeltem, még akkor is, ha dolgoztam. A gépek zaját is túlharsogtam. Ha jól végeztem a munkámat gyerekként és dicséretet kaptam, dallal köszöntem meg. Szívesen hallgatták a szüleim, mert jó volt hangom. Persze mivel tőlük örököltem, velem énekeltek, nem is egyszer.
Úgy gondolom, hogy akkor még egy kicsit hiú is voltam, és büszke az alakomra. Karcsú lányként, minden ruha, amit rám szabtak, jól állt rajtam. Nagy divat volt, hogy varrónőhöz jártunk. Még nem terjedtek el a ruhagyárak, amelyek konfekciós ruhákat gyártottak.

Olyan nem volt, mint most, hogy minden fazon visszaköszönt az utcán egymásnak. Amellett nem lehetett sokszor ugyanabban a ruhában megjelenni a bálban sem. Az erkölcs is más volt, mint most. Már van olyan, hogy az első este összebújnak. Régen, még a harmadik találkozásnál sem volt szabad megcsókolni egymást, nyilvánosan. Ha nem látta senki az más volt.

Amikor rám talált az első szerelem, madarat lehetett volna fogatni velem. Örömömben énekeltem, és úgy vártam, hogy mikor jön értem az én párom. Volt, amikor észre sem vettem, mert annyira énekeltem takarítás közben, hogy ott állt, és engem hallgatott. Csak akkor szólalt meg amikor, befejeztem a dalolást.

Olyankor mindig elpirultam, mert nem tudtam, hogy mit gondol rólam. Később elmondta, hogy nagyon tetszett neki, amikor munka közben énekeltem. Számára azt jelentette, hogy örömmel csináltam, amit kell.

Ez egy lánynak nagy erényére vált akkoriban, mert láthatta a szerelmem, hogy milyen szorgalmas, tiszta és pedáns vagyok. Nem csak a bálban adok magamra, hanem az otthonomban is rend és tisztaság uralkodik.

Akadtak olyanok is, akik úti cifrák voltak, otthon meg evett a kosz mindent, vagyis a „házi ronda”. Páváskodtak, közben, ha megnézzük a lakásukat, farral mentünk volna ki belőle. Nálunk más volt a helyzet. Addig nem volt bál, amíg nem lett rend, és tisztaság.
Nem is kellett biztatni, mert én már megszokásból, szó nélkül megcsináltam. Amikor már férjhez mentem, és gyermekeim lettek, nekik is mindig énekeltem. Sőt, ha elmentem az gallyat szedni, akkor is harsogott az erdő. Így nem féltem egyedül benne. Úgy gondoltam, hogy a vadállatok így elkerülnek majd. Persze ez téves elképzelés volt. Viszont városi lány létemre, nem tudtam, hogy csendben kell maradni.

Bárhol dolgoztam, és volt rá lehetőség, ha jól éreztem magam, akkor énekeltem. A varrodában, amikor belekezdtem, az idősebb kolléganőim kérték, hogy ne hagyjam abba. Tetszett nekik, és így hamarabb eltelt a munkaidő is.

Ők kereszteltek el pacsirtának, Még most negyven év után is, a lassan 9O éves Aranka nénivel, ha találkozom , úgy szólít „Szervusz kis pacsirtám , hogy vagy?” Olyankor megölelem, megpuszilgatom, és azt mondom neki, „Köszönöm szépen, jól.”

Mindig mondja, hogy sokat emlegetett a férjével. Olyan szépen énekeltem. Még akkor is, ha ez nagyon régen volt, én az ő kis pacsirtájuk maradok.

Amikor elköszönök tőle, a szemem könnyel telik meg. Magamban azt kérdezem, vajon látom-e még valaha. Ha nem akkor ki fogja nekem azt mondani onnantól, hogy kis pacsirta?

Erre már nem tudom a választ. Mindenesetre, nagyon jólesett, amikor ennyi év után is emlegették azt, és eszembe juttatták, hogy akkor én még boldog ember voltam. Amikor nagyon elkeseredem, valami miatt, akkor eszembe jut az idő, amikor még dalolva éltem, és minden szép volt.