A megsózott telefontöltő.
Régen csak a rokonaink, szomszédjaink, kollégáink vagy az újságok és tévék láttak el minket jó tanácsokkal. Ezeket megköszöntük, akár hasznosnak tartottuk őket, akár nem. Ez manapság is így van, de erre rájön még a ránk zúduló, rengeteg internetes információ, melyeket, nem győzünk betartani. Naponta értesülünk 10 sokkoló dologról, melyek rákot okoznak, a tömegközlekedés bakteriológiai veszélyeiről, vagy az öt fajta élelmiszerről, amit ha elhanyagolunk, azonnal fogyni fogunk. (Az impotencia kezelését szándékosan hagytam ki, mert ezeket szerintem csak nekem küldik, viszont azt állandóan és semmi mást Vicces). Ha pedig esetleg elsiklott a figyelmünk rajtuk, rokonaink, szomszédjaink, kollégáink vagy az újságok és tévék felhívják rá a figyelmünket, esetleg mi tesszük meg velük ugyanazt.
Családom tagjai bogarat tettek a fülembe, ha állandóan töltőn hagyom a telefont, csökken az akkumulátor élettartama. Ki ne szeretné, ha jól megszokott kis dolgai örökké működnének. Azonban annak ellenére, hogy hónapokig gyűjtögetünk egy divatos kis kütyüre, kis idő után elavultnak tekintjük, amint megjelenik, egy újabb számozással ellátott, bármilyen márkájú verzió. Kinek kell már az ötös, ha a hatos a trendi, és ha esetleg nekünk még csak a kettes van meg, szégyenkezve takargatjuk tenyerünkkel, mikor hív rajta minket valaki. Szóval a legtöbben óvjuk mobil akkumulátorunkat, hogy sokáig tartson, de két év után úgy tekintünk a telefonra, mintha egy elavult, muzeális darab lenne.
Elkezdtem ügyelni arra, hogy a mobilom ne legyen feltöltve száz százalékra, és naponta többször rádugtam az áramforrásra. Így ez lassan szokássá vált, és a múltbeli, egész este tápon hagyott telefon esete feledésbe merült. Ezzel nincs is semmi gond, ha előre tervezhető, rendszeres tevékenységgel sűrített napjaink vannak. Reggelizés közben töltünk egy kicsit, majd beérve a munkahelyre folytatjuk, ha kell. Mivel az ördög nem alszik, csak hogy minket bosszantson, kitalált olyan napokat, amikor váratlan események sorozata borítja fel, szürke kis életvitelünket. Ilyenkor sietve indulunk el otthonról, és ügyeket intézve, megállás nélkül rohangálunk a városban. Persze, ebben az esetben mindig úgy alakul, hogy fontos telefont várunk, vagy éppen nekünk kell sürgős hívásokat intézni. A telefonunk akkumulátora pedig, amit kímélni akartunk és nem töltöttünk fel előző este, követelni kezdi kis 12 voltos áramadagját, nem törődve avval, hogy nekünk, éppen akkor mindennél jobban szükségünk van rá. Mi pedig, városnéző turista módjára kezdjük el keresni pánikszerűen a legközelebbi tápot, és mint kimerült vándor a sivatag oázisának forrására, úgy cuppanunk rá a konnektorra, ha találunk egyet.
Nekem egy étkezdében kezdett el villogni az utolsó töltést jelző kis csík a minap, miközben életbevágóan fontos telefonhívások sorát kellett elintéznem. Izgatottan lavíroztam a vendégek között megszerzett „A” variációs menüvel (kapros zöldbables+túrógombóc, 990-ért. Lényegtelen, de gondoltam valakit hátha érdekel), és a bejáratnál, az ablak előtt találtam is egy asztalt, aminek a közepén ott árválkodott egy kopottas áramelosztó. A leves ki is fröccsent egy kicsit, amint lecsaptam a tálcát, és elvakítva a beáradó napfénytől, a valamikori pisztolyhős Terence Hillt meghazudtoló gyorsasággal rántottam elő a mobilt és a laptop- táska mélyén szunnyadó töltőjét. Csakhogy az valamiért nem akart becsatlakozni a kerek nyílásba, ezért vaksi nagypapaként közelebb hajolva próbáltam megnézni, milyen irányba helyezkednek el a dugalj villáinak kialakított lyukak. Azok viszont hiányoztak, mert az elosztóból hiányzott az áram, mivel nem is az volt a szerepe. Egy fából készült só-bors tartót néztem annak a szikrázó napsütésben. Így ott álltam egy darab fa előtt, melynek gyakorlatilag semmi funkciója nem volt már. A kiegészítői is hiányoztak, és még tölteni sem lehetett vele. Megszégyenülten ültem le, majd félénken körbenéztem, hányan lehettek tanúi zavarba ejtő mutatványomnak.
Valószínűleg jóindulatból, a vendégek eljátszották, hogy nem vették észre, viszont alig várhatták, hogy megosszák majd ismerőseikkel tapasztalataikat, a közösségi oldalakon. Legalább az éhségemet csillapítom majd, gondoltam és belekanalaztam a levesbe. Ekkor vettem észre, hogy teljesen sótlan volt.
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
vicces történet
http://www.karikaturarendeles.hu/
