Tengernagy úr, csak egy szóra…, vicces történet a tengerentúlról
Írta: Bátyi Zoltán
Huszonöt dollár? De hát annyi pénz tán a Manhattan Bankban sincs, nemhogy az én pénztárcámban – sajdult a szívem New York egyik kikötőjében, ahol hadtörténeti múzeumként funkcionálva horgonyoz egy nyugdíjba küldött repülőgép anyahajó. Jó amerikai szokásként a bumfordi ágyúk tövében shop kínál ezernyi portékát, ahol aztán mindent meg lehet venni, mi szemnek, szájnak, gyűjtőnek ingere.
Hogy mást ne mondjak, egy tengernagyi egyensapkát is, a maga összes díszével, szépségével, kuriózumával, s mindössze a fent említett 25 dollárt kell leperkálnia a turistának. Mivel efféle beosztásban volt szerencsém meglátogatnom a jenkik híres városát, az én tekintetem is megbotlott a sapkánál, hogy aztán megszülessen a népek sorsát kevésbé, de az én maradék dollárom útirányát mégiscsak meghatározó döntés. Egye fene, megveszem, hogy még az unokáim is lássák, nagyapjuk járt a felhőkarcolók világában.
Frissen vásárolt kincsem aztán főbérletet váltott a fejemen, s mivel hosszú fekete kabátomban akár még elegánsnak is érezhettem magam a New York-i forgatagban, legalább oly optimistán néztem a jövőbe, mint olajszőkítő az elévülési idő lejárta után. Central Park, John Lennon egykori háza, majd ki tudja hányadik sugárút környékén kóboroltam, míg egy boltban mellém pattant egy idős úr, s könnyes szemekkel hadart felém tengernyi információt. Csekélyke angol tudásom még arra sem volt elegendő, hogy felfedezzem, e szózuhatagban hol bújt meg az és, de az öregurat ez cseppet sem bántotta. Mondandójára ugyanis nem várt választ, csak örült nekem, mint aki barátságos ufót lát, tekintete majd minden szó után a sapkámra siklott, arca kipirult, mint tenni szokták érett almák. Majd amikor széttártam karom, mert hát hülyének lenni, még hülyébb helyzetben azért mégsem a világ legszórakoztatóbb tevékenysége, mondtam én szögedies dialektusban, hogy szorri, meg hogy nem igazán szpíkelem én az inglist, pláne nem az amerikait. És ekkor a férfiban láthatóan minimum négy világ dőlt össze nagy csörömpölve.
– Te, ez lehet, hogy azt hitte a sapkád miatt, valami flancos nagy tengernagy vagy? Netán valamikor anyahajón szolgáltál – próbált magyarázatot lelni az ingyen cirkuszra szintén velős pacalon felnőtt barátom. Kevés időm maradt az ügy elemzésére, ugyanis nem sokkal később az utcán, majd egy metróállomáson is hasonló örömködésben volt részem. Az egyik korosabb rajongóm még tisztelgett is, s mivel akkor már jobban figyeltem, hadrendbe állítva összes angoltudásomat, kihámozzam szavaiból a haditengerészeti múltat, meg a régen letűnt szép időket. A könnyezős emlékezésnek ekkor is egy „No english.” vetett véget, amit hihetlenkedő fejcsóválás követett.
– Viszlát, Amerika! – búcsúztam volna a pénzillatú szép országtól, immár a chicagói reptéren, amikor pocakos veterán kövér feleséggel, s ha jól néztem, két dundi unokával a puttonyában csapott le rám. Mondanom sem kell, őt is tengernagyi sapkám kábította el annyira, hogy US Navy ürügyén már pörögjön a nyelve, meghalljam néhány kikötő, támaszpont nevét, majd megint szembesülhessek a könnyekkel. Oly csillogó malacszemekkel bámult az a derék obsitos, hogy sutba vágtam a jól bevált no inglist, és megakasztva szóáradatát csak ennyit mondtam: Oh, ye…
– Oh, ye? – döbbent meg az úr, és átkarolt, hogy mellemre hajthassa az a szépséges, megcsikkenen hizlalt malacfejét. Nekem ugyan fogalmam sem volt, mire yeztem, milyen érzelmeket szabadítottam fel ezzel az oh, ye-vel, de ha egyszer bevált, miért ne próbálkozhatnék többször is? A másodiknál úgy rázta a kezem a nagy boldogságtól, mintha konnektornak nevezett birkózógépbe nyúltam volna. A harmadiknál mellém terelte az unokákat, az asszonyt, mert hát egy ily snájdig tengernagyot csak nem hagyhat ott, amíg nem készül közös fotó a családi albumba. A negyediknél meg mondott annyi köszönetet, mintha én fedeztem volna fel neki Amerikát, ahol aztán beléphetett a tengerészethez. Majd jött az elköszönés, hátamon akkortájt csordult le a hatodik liter izzadtságcsepp, és búcsút intettünk egymásnak. Barátom, ki távolról figyelte e hosszas párbeszédet, csak ennyi kérdezett, amikor befészkeltük magunkat a Boeing ülésére: te ilyen jól beszélsz angolul?
– Naná. Érdemeimre való tekintettel még tengernagynak is kineveztek – dőltem hátra megkönnyebbülve.
És néha, azóta is eszembe jut, vajon milyen legenda születhet rólam valahol Michigan, Ohió, vagy éppen Dél-Karolina államban, amikor az a derék pocakos hadfi elmeséli, nem kis irigységet kiváltva sört nyelő hallgatóságából, találkozását az Amerikai Egyesült Államok magasra nőtt, kedves, de kicsit szófukar tengernagyával.
Reklám asszony hidratál, Bátyi Zoltán