Szellemes történet
Írta, Urszinyi Fehér Csaba
Azok a rohadt gyalogosok! És mennyire igazunk van. Rossz nézni a kocsiból, ahogyan csigaként vánszorognak át előttünk a zebrán, vagy éppen kivágnak elénk egy villamosmegálló járdaszigetéről. Legszívesebben…
Azok a bosszantó bringások! És mennyire igazunk van. Kerge őzként, össze-vissza karistolnak előttünk az úton, vagy egy egész mellékutcában nem tudjuk megelőzni őket, mert ráérősen, nyikorogva cammognak az úton. Legszívesebben…
Azok az idegesítő motorosok/robogósok! És mennyire igazunk van. Egy teljes sávot elfoglalnak maguknak, és nem lehet tőlük haladni, vagy mérges méhecskeként zúgnak el mellettünk a legváratlanabb irányból. Legszívesebben…
Azok a szemét autósok! És mennyire igazunk van. Azt hiszik, hogy az övék az út. Nem engednek át a zebrán minket, halálfélelmet okoz az általuk keltett menetszél, ha százhússzal elsuhannak a kerékpárunk mellett, vagy leszorítanak az útról, amikor éppen motorozunk.
Einstein relativitás elmélete új értelmezést nyer a közlekedés kusza világában. Az elv persze ugyanaz, minden nézőpont kérdése. De ebben az esetben nem csupán a sebesség érzékelése zajlik különbözően minden egyes emberben, hanem az értékrend is átalakul. Mintha egy hatalmas, véget nem érő társasjáték részesei lennénk, ahol kis bosszúság labdácskákat passzolnánk le egymásnak játék közben. Ez pedig egy véget nem érő, fejlődés nélküli körforgást eredményez. A gyalogos bosszantja az autóst, aki viszont miatta mérgelődik. A járókelőt a bringás is bosszantja, aki a járdán teker. A kerékpáros haragszik a sofőrre, mert nem fér el tőle, és rácsenget a gyalogosra, mert bámészkodik a parkban. A bringások persze egymásra is tudnak haragudni, de a motorosokkal nem igen találkoznak. Ők inkább az autósokkal állnak háborúban, és persze az ellenszenv kölcsönös. Semmi sem tud annyira kihozni a sodrából egy sofőrt, mint egy másik gépjármű vezetője. Ha véletlenül nem adja meg az elsőbbséget, túl lassan megy, vagy épen nagyon gyorsan mögöttünk, máris pattan a húr és nyomjuk a dudát.
Ilyenkor mókás tátikába kezdünk az autó üvegje mögött, mely alatt egy impulzív monológot adunk elő. Ebben az előadásban megemlítjük a másik sofőr anyukáját, akiről jól tudjuk, hogy mivel foglalkozik. Utána következik az ellenfelünk szexuális élete. Ha nő, akkor természetesen ugyanaz a foglalkozása, mint a kedves mamáé, sőt fel is kérjük ott helyben egy munkaköréhez tartozó szolgáltatásra. Ha férfi, akkor ugrik a másság iránti modern felfogású toleranciánk, és a hasonló neműekhez való vonzódását emlegetjük a „kis” jelzőt használva. Elég gyakran oda nem illő konyhai tárgyhoz is hasonlítjuk, melyben élelmiszert szoktak tartani, például tejfölt.
Mindezt természetesen gesztikuláció kíséri. Mivel manapság a legtöbb autóban már van klíma az ablakok télen-nyáron fel vannak húzva, ezért hangtalan szájmozgásokkal tarkított pantomim előadással szórakoztatjuk az utca népét, mivel ők nem hallanak semmit az egészből. Tovább ritkán szokott mérgesedni a helyzet azzal, hogy párszor dudáltunk és dühödt üvöltözésünkben teleköpködtük a saját ablaküvegünket, lecsillapodunk. Még egy kicsit pufogunk hazafelé, és persze otthon egész délután meséljük a „Képzeld mi történt, egy idióta…” történetet, amire rögtön akad hallgatóságunknak legalább egy hasonló meséje is.
Itt azon van a lényeg, hogy a másik tudja meg, mekkora galibát és bosszúságot okozott nekünk, és bűnhődjön meg érte. Akár gyalogos, biciklis, motoros, vagy egy másik autós, tudjon róla, hogy milyen szerencsétlen, mert megérdemli. Valóban?
Kedves olvasó, ez a cikk nem arról szól, hogy valakinek a pártját fogjam, vagy esetleg ítélkezzek felette. Mivel néha nekem is el kell jutnom egy adott pontból a másikba, és még nem terjedt el a kereskedelemben önmagunkat teleportáló készülék, hát közlekedek. Hazudnék, ha azt írnám, hogy én ugyan nem szoktam káromkodni. Sőt, időnként főműsoridős valóságshow sztárokat is felülmúlok vele. Jól esik kiadni magamból a bosszúságot, hogy a másik miatt nem haladok, vagy éppen majdnem nekem jön.
De mi van akkor, amikor éppen én okoztam a torlódást, mert parkolni szeretnék, esetleg figyelmetlenül majdnem belehajtottam a másikba, vagy csak éppen szép idő van és bringázni szeretnék. Ilyenkor én is kapom a dudákat meg az üveg mögötti tátogást, és belegondolok, hogy miért csak az utakon viselkedünk így.
A főnökünknek nem említjük meg a kedves mamáját, ha túlóráznunk kell, a szülőin sem mosunk be a Béluka anyukájának, mert a fia megcibálta Ferike haját. A szomszédot se hozzuk kapcsolatba melegekkel, ha lassan megy fel előttünk a lépcsőn, és a hiperben sem örömlányozzuk le az előttünk álló nénit, mert lassan pakolja teli a szatyrát.
A mindennapokban udvariasak, diplomatikusak és távolságtartóak vagyunk, mind az ismerőseinkkel, mind pedig idegenekkel. Csakhogy abban a pillanatban, hogy közlekedünk, és esetleg tömeggyilkosságra alkalmas, nehéz, guruló vastömegeket kezelünk, kijön belőlünk a vadnyugati pisztolyhős.
Megértem, folyton sietünk, haza, a munkahelyre, a gyerekért vagy csak egy színházi előadásra. Közben robbanásig gyűlik bennünk a feszültség, ha egy másik Homo Sapiens miatt csúszunk akár egy másodpercet is.
A közlekedés a civilizáció vívmánya és logikus, intelligens rendszer segítségével az emberiség leküzdheti térbeli korlátait, eljutva útjainkon bárhova, ahova kedve tartja. Lehet, hogy a rendszerek fejlődésével, a gyorsuló technológiával mi elfelejtettünk lépést tartani és ahelyett, hogy felülkerekednénk a rajta, hajlamosak vagyunk visszacsúszni a paleo korba, amikor kőbunkóval vertük agyon azt, aki a területünkre tévedt. Tudom nehéz megállni, hogy az a bizonyos bicska ne nyíljon ki a zsebünkben, de ilyenkor gondoljunk arra, hogy a közlekedés nem attól lesz igazán biztonságos, ha magunkra gondolunk, hanem ha másokra is.
http://www.karikaturarendeles.hu/