KATTOGÓ BETŰK

Ebben a számítógép-bódult világban sokan el sem tudják elképzelni, hogy mi fán termett réges-régen az írógép. Pedig hajdanán nagy kincsnek számított mifelénk. És nekünk volt otthon: Continental névre hallgatott, s mai fejjel a klaviatúrája kész műalkotásnak tűnik a számítógépekéhez képest. (Szegény masina, mennyit püföltem később fordítóként, sokszor még a hajnali órákban is!)

Anyám, aki gyors- és gépírást tanított egy iskolában, Apám kézzel írott fordításait és szakcikkeit gépelte a Continentalon esténként. Ahogy növögettem, a feladat áthárult rám, aminek sok hasznát vettem, mert rengeteg német és angol fordulat vésődött a kobakomba, ráadásul némi pénzt is kaptam érte, de később sok viszontagságom is származott belőle.

A hatvanas években, amikor már a gimnazisták keserű kenyerét ettem, hamar híre ment barátaim körében, hogy nálunk van írógép, s aki megkér, annak szívesen gépelek – persze ingyen, vagy legfeljebb egy-két korsó sörért. És itt kezdődtek a bajok. Önjelölt költő- és írópalánták egész serege keresett meg, hogy segítsek rajtuk, gépeljem le hétpecsétes titokként dédelgetett, mégis az egész világnak szánt mélyenszántó gondolataikat. Borzalmas élmények értek. És a legborzalmasabbat most elmesélem.

Felhív egy ifjú titán (a sok közül…). Hallotta, hogy nekem van írógépem. Megtenném-e azt a szívességet… Találkozzunk. Szerinte a Vár lenne a megfelelő hely. Hogyne, oda bármikor. Találkozzunk a Hollóban. Nagyszerű. (A Várban annak idején rendszeresen söröztünk. Bőven belefért, anyagilag meg egyébként is. Ma már az idejét sem tudom, mikor jártam legutóbb arrafelé…)

Ülünk a Holló teraszán, én és a cérnavékony, vagy negyvenkilónyi, szemüveges, pipaszár lábú, tyúkmellű, hosszú hajú tollforgató, aki műbőr mappát kotor elő tarisznyájából. Átnyújtja, felnyitom. Egy szem írólap van benne, rajta kézírással:

„Sivatagban lágy tojás

Nem volt véle senki más”

– Ezt kell legépelni? – kérdem, s közben nagyokat nyelek.

– Igen, de szeretném, ha elolvasnád, s elmondanád a véleményed róla.

Érzem, hogy elönt a forróság legbelül. Ezért a nyomorult két sorért rángatott fel a Várba! Mi a fenét lehet erről a két, bocsánat, de nekem bárgyú sorról mondani? Most légy okos, nem te, Domokos, hanem te, te bizony, Tamás!

– Nem tudom, hallottad-e, hogy én legépelek bárkinek bármit, de egy feltétellel: a véleményem megtartom magamnak. Ugye, megérted? Senkit nem akarok befolyásolni abban, amit ír.

Nos, a tyúkmellű fiú megértőnek bizonyult, elcseverésztünk, a sörünket kiittuk, aztán ki-ki ment a maga útjára. Én azonban egy életre eldöntöttem: soha nem leszek irodalomkritikus vagy kiadói olvasószerkesztő!