A pipotya utas
Bliccelő humor
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Mi emberek szeretünk tervezni. Kellemes érzés tudni, hogyan fog telni a napunk, nem is beszélve arról, hogy olajozottabban megy ügyeink intézése, ha a megfelelő sorrendben tesszük azokat.
Nincs is jobb egy olyan délelőttnél, amikor minden simán, az előre kigondolt megy. Azonban, jaj, nekünk, ha a dolgok rendje felborul, és semmi sem úgy sikerül, ahogyan azt szerettük volna.
A cikk most erről fog szólni, hogyan kerülhetünk kínos helyzetbe egy banális kis félreértés miatt. Ezen apró hibát természetesen más, kívülálló körülmények befolyásolták, de ezekre a végkifejlet megtörténtekor már nem lehetett hivatkozni. Így az én példám legyen okulás a többiek számára, akik talán ennek az írásnak köszönhetően nem kerülnek majd hasonlóan kínos helyzetbe.
Az eset nem olyan régen, egy álmos, felhős szombat délután történt, amikor is egy előre megszervezett baráti programon vettem részt a belvárosban. Mivel Budapest szívében a parkolóhelyeket lassanként már csak kihalásos alapon, öröklés által lehet csak szerezni, el akartam kerülni, hogy kliensre portyázó taxisként körözzek a szűk utcákban. Ezért az az ötletem támad, hogy a kocsimat hátrahagyom az egyik peremkerületben, és gyalogosan, vagyis „metrósan” haladok majd tovább a délutáni pizzám felé.
A Népligetet szemeltem ki erre a célra, bízva abba, hogy szombat délután már úgysem áll majd annyi kocsi a park szélén, mint hétköznap. Természetesen tévedtem, végeláthatatlan sorokban érték egymást az autók, némelyikük már a füves részt is birtokolva magának.
Nem igazán értettem a helyzetet, de semmiképpen sem volt alkalmam ezen gondolkozni, mivel azonnal be tudtam állni egy kis hölgy helyére, aki éppen kihajtott előttem. Azoknak az olvasóknak írom ezt a részt, akik nem gépjárművel közlekednek. Az öröm melyet ilyenkor érzünk, egy eufórikus érzés, ami ahhoz hasonló, mintha egy kisebb összeget nyertünk volna a kaparós sorsjegyen.
Mivel még így is időben voltam, komótosan elindultam hát a metrólejárat felé, ahonnan utamat terveztem folytatni. Odalent meglepődve megannyi zöld felsőt viselő, boldog emberrel találkoztam. Akkor érhetett véget egy focimeccs a túloldali stadionban, ezért szurkolók apraja-nagyja özönlött ki onnan. Ez egyrészt meg is magyarázta a sok autó jelenlétét. Másrészt kissé elszigetelten éreztem magam, mivel rajtam nem volt semmilyen zöld, és az öröm sem sugárzott rólam, mint a körülöttem hömpölygő több ezer emberből.
Átvergődve magamat a tömegen, időnként felrúgva egy-két sörösüveget nagy nehezen megtaláltam az automatákat, ahol jegyet vehettem magamnak. Kezelésükre az egyszerű szót elég bátortalanul használnám, és bár a mellettem lévők kijelzőjét olyan rutinosan nyomogatta a többi utas, akár egy közértes kasszás a pénztárgépet, én álltam értetlenül az enyém előtt, mint a nagyi az első SMS-e fölött.
Mögöttem közben csak gyarapodott a sor, szemem sarkából hátrakémlelve pedig azt láttam, hogy vagy féltucatnyi hatalmas, zöld felsőt viselő, nagydarab, kopasz férfi figyelte produkciómat.
Mondanom sem kell, hogy ez nem igazán javította koncentráló készségemet, de magabiztosan kihúzva magamat, enyhén reszkető kezekkel, izgatottan mégis be tudtam ütni a megfelelő kombinációt, mely után két darab átszálló-jegy boldog tulajdonosa lettem.
Egy dokumentum-filmben láttam egyszer, hogy Afrikában úgy fogják a cerkófmajmokat, hogy mogyorót tesznek egy fa üregébe, az pedig mohón rámarkol, és nem engedi el. Ezért az összeszorult ökle csapdába kerül a fa üregében.
Hasonló jelenet tanúi lehettek az öröm-, vagy akármilyen ittas drukkerek, mivel egy kis műanyag-lappal lezárt fém vályúba zuhant bele a visszajáró apróm és az oda-vissza útra jogosító két darab átszálló-jegy.
A pénzérmék csúszkáltak a fém felületen, de nagy nehezen kikaparásztam őket, bár az is lehet, hogy mivel sürgetve éreztem magamat, egy pár forintot hátra is hagyhattam összeverbuválódott közönségemnek.
Innentől kezdve már simán ment az oda utam, lyukasztottam, átszálltam, megérkeztem. Ezt a folyamatot visszafele is megismételtem, és amikor a Kálvin téren találkoztam a jegyek szigorú őreivel, büszkén adtam át az enyémet, hisz nem csak, hogy kifizettem, de meg is dolgoztam utamnak áráért.
Ekkor jött a meglepi, mikor az ellenőr rákérdezett, hogy hol van a másik átszállójegy. Itt egy sor kérdez-felelek következett, mivel említettem neki, hogy két szelvényt vettem. Egyiket elhasználtam az ide útra, majd eldobtam. Ez most a retúrpéldány.
Itt került sorra a „nono…” és a „Az nem úgy van…” szókombinációk használatára, mivel utanként két darab bilétának kellett volna nálam lenni, ami összesen négyet jelentett volna, nem kettőt, mint az én esetemben.
Mutogatta is nekem az enyémet, melyen apró, szabad szemmel csak a kiváltságosak számára látható módon oda volt írva, hogy a két jegy, csak együtt érvényes. A vitánk itt megfeneklett, közben több száz ember haladt át mögöttem, köztük talán lehetett egy-két valódi bliccelő is. Az ellenőr a szabályzatot hajtogatta, mely szerint egy út, két tikett. Én pedig azt, hogy a gép két szelvényt adott, egy ezresért. Így a szabályzatnak semmi értelme.
Mivel már nem akadt több érvem a vitára, végső mentsvárként azt hoztam fel, hogy az öltözködésem alapján nem úgy nézek ki, mint aki pár száz forinton spórolva bliccelni szeretne (egy elegáns étteremben vacsoráztam, így a megjelenésem is az volt). Az ellenőr ekkor megvetően mért végig, és közben tudatosult bennem, hogy a szabályzatot követő bürokrata ettől a perctől kezdve már ellenszenvet is érzett irántam.
Úgy döntöttem, meghátrálok. Felajánlottam, hogy inkább kikeveredve a labirintusszerű Kálvin téri állomásról, felmegyek a felső szintre, és veszek még egy jegyet magamnak. Ezt a magát győztesnek érző ellenőr, egy lekezelő, „Ugye nem a ruha teszi az embert” kijelentéssel nyugtázta.
Én pedig dicsérve magamban a kedves revizor urat, és közeli, valamint távoli családtagjait kétszáz évre visszamenőleg (talán magamban nem is tudom miért még kecskéket, lovakat és szamarakat is megemlítettem ősökként) Homéroszi bolyongás után kitaláltam az állomásról, és megérkeztem egy újabb automatához.
Bár csak egy darab jegyre lett volna szükségem, furdalt a kíváncsiság, és vettem még egy átszállót. Ekkor bevillant minden. A korábbi tömeg körülöttem a Népligetnél, amint zavarodottan próbálok jegyet venni sürgetve, érezve magam a mögöttem csoportosuló drukkerek miatt. A nagy kapkodásban pedig akkor nem vettem észre, hogy a szelvények igencsak lassan jöttek elő. Sietve felkaptam két darabot, és mivel nem tudtam, hogy még lesz egy újabb pár, valószínűleg otthagyhattam őket a pár forintnyi apróval együtt, egy már amúgy is boldog szurkolónak.
Bár már világos volt, hogy a végül az egész az én hibám volt, mégis Clint Eastwood is megilletődött volna szúrós nézésemtől, amint felmutattam új jegyeimet az ellenőrnek. Ő pedig, ha hozzám hasonlóan újságcikkeket írna, most egy másik oldalon azt olvashatnák, hogy milyen hülye utasok is vannak manapság.
