Vásárlópárbaj
Nem számít, mennyi időt töltünk el a közértek, vagy szupermarketek polcai között. Árukat vizslatunk, összehasonlítjuk őket egymással, vagy pedig rácsodálkozunk egy új termékre, amivel még nem találkoztunk.
A lényeg az, hogy odabent, a sorok labirintusában az idő megszűnik létezni számunkra. Előtör belőlünk az ősember, paleo kori gyűjtögető életmódja. Mintha csak az erdők bogyóit szedegetnénk, úgy pakolgatjuk tele bevásárlókocsinkat mindenféle finomsággal.
A nyugodt, ráérős habitus csupán addig tart, amíg a kasszákhoz nem érünk. Ott legszívesebben a majomember kőbunkójával vernénk utat magunknak, az utalványokkal, kártyás tranzakciókkal, leolvashatatlan árukódokkal lelassított soron.
Azonban ezt nem tesszük, inkább unott ráérősséget színlelve várjuk, amíg a mi portékáink nem kezdenek el pityegni a pénztáros keze alatt. Jaj, annak viszont, aki gondatlansága miatt akadályoz benne minket.
Ez történt ma velem is. Az őszes, mogorva fejű úriember, bár csak két terméket helyezett a futószalagra, mégis amikor sorra került volna, otthagyott csapott papot. Ebben az esetben egy cukrot és egy kiflit.
Elviharzott mellettem, én pedig tanácstalanul kasszás fiúra néztem. Kegyetlenül lassan teltek a másodpercek, mi pedig, mint egy esküvőn először találkozó rokonok, kínosan vártuk, hogy történjen valami.
Nem mutattam, de az úriember viselkedése frusztráltságot gerjesztett bennem, ami miatt minden egyes eltelt másodpercet tízszeresen érzékeltem. A tűrőképességem fél perc után robbant fel, és egy cinkos-gonosz mosollyal átemeltem a magára maradt pékárus zacsit és cukrot a sor végére.
Ezután elkezdtem felpakolni az én szerzeményeimet, melyek sebesen csipogva haladtak menekülésük útvonala felé, a bevásárlószatyorba. Ekkor jelent meg a már korábban említett, és ebben a történetben kitárgyalt úriember, egy ötliteres olajflakonnal a kezében.
Ha betörtem volna hozzá éjszaka, akkor sem tudott volna szerintem haragosabban nézni engem. Láttam rajta, hogy agyának fogaskerekei füstölögnek a tanácstalanságtól, hogy most tulajdonképpen szóljon-e nekem vagy sem.
Tehetetlenségében csak annyira futotta, hogy milliméterekre közel tolta hozzám a cukrot, jelezvén, hogy az ő vadászterületére tévedtem. Most én voltam az, aki miatt lelassult valaki, és ki tudja mennyi időt veszített azzal, hogy én még egyszer a pin-kódomat is elrontottam.
Mint a Halálos iramban nyertes sofőrje, úgy néztem vissza fölényesen a legyőzött versenytársamra, akit méltóságteljesen magam mögött hagytam csikorgó kerekű bevásárlókocsimmal.
Pár méter után vettem észre, hogy egy zacskó cukor lapult a szerzeményeim között. A járgányom még pár centit csúszott, mielőtt megállt volna, én pedig kiemelve belőle a kristályos édesítőt, barátságosan odaálltam vele az addigra már szintén távozó férfihoz.
Az arcán látszott, hogy ő erről a termékről már el is feledkezett, én pedig, mint törzsfőnök a békepipát, előrenyújtott kézzel adtam át a hozzám számlázott terméket. Az eddig mogorva úriember széles mosolyra húzta a száját, én pedig nagyvonalúan legyintettem, amikor a zsebében, apróért kezdett kotorászni.
Aznap lehet, hogy 168 forintom bánta az esetet, de a melegség, ami a szívemet elöntötte, édesebb volt egy kiló cukornál. Elgondolkoztam, hogy lehet, akik előttünk állnak a sorban, és lassítanak minket, talán nem is az ellenségeink.
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Vicces sztori a kasszánál