Ujj-leves
Egy étteremben jártam pár napja. Az a fajta, ahol meghagyták még a harminc évvel ezelőtti bútorzatot, a húsz évvel ezelőtti étlapot és a tíz évvel ezelőtti árakat. Nem volt ott kimondhatatlan nevű étel, egzotikus fogások, vagy kézműves Street food, amikor háromezerért adnak egy hamburgert. Óriási adagok jöttek ki a kockás terítőre, a hangfalakból pedig Retró sláger szólt.
Én a levesemet vártam ebben a környezetben, ami jött is hamarosan, hajdanán az étterem nyitásakor tini lányként odaszegődő pincérnő kezében. A gond csupán az volt, hogy annyira megragadta az első fogásomat, hogy még a hüvelykujját is belemélyesztette, a levesbe. Az pedig minden mozdulatnál nyaldosta, vékony piszokcsíkkal szegélyezett körmét.
Több forgatókönyv is felvázolódott a fejemben egyszerre. Szólok érte, akkor a teljes szakácsbrigáddal együtt, beleértve a hátul rakodó kólás szállítót, megköpködik majd a második fogásomat.
Nem mondok semmit, akkor minden egyes falatot, körömgomba ízűnek találok majd. Ha pedig mégis úgy döntenék, hogy visszaküldöm valami indokkal, akkor meg éhes maradok. Szerencsére nem sokkal azután átszaladt mellettem egy csótány, ami mesterien el is fogtam, majd beledobtam a levesbe.
Így aznap ingyen ebédeltem. Megérte, nagyon finom volt.
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Vicces gasztro-kaland