Robinson lakhatatlan szigete
Amikor időnként megveszek egy lottószelvényt, eljátszadozok a gondolattal, hogy mit is kezdenék a nyereménnyel. Sportkocsik, villák, álomnyaralások, és sorolhatnám a megannyi lehetőség, melyekkel kacérkodva teszek néha egy kis utazást az álmok földjére. Egy-egy zűrös nap után, amikor órák hosszat tolongok egy zsúfolt bevásárlóközpontban, vagy a dugóban veszteglek, esetleg a buszon zötykölődök, más jut az eszembe.
Olvastam egyszer, hogy pár millió dollárért lehet venni lakatlan szigetet valamelyik óceánon. Elképzelem, hogy bemennék egy táska pénzzel valamelyik „banán” köztársasághoz, és kicsengetve az árát, azonnal ki is költöznék az egyik ilyen földdarabra. Élvezném a trópusi meleget, a tiszta, hűs óceánt és a fehér homokos tengerpartot. Nem lenne túl nagy, és csak néhány pálmafa állna rajta, jó sok gyümölccsel, meg persze tövükben forrásvízzel. Időnként halászgatnék. És persze állatokat is tartanék. Tökéletes, idilli életet élnék, és mindenem meglenne, amire szükségem van. A ruháimat pálmalevelekből csinálnám, mint ahogyan a kis kunyhómat is a fekhelyem pedig szalma lenne.
Egy idő után viszont megunnám, hogy állandóan csak halat, csirkét, banánt és kókuszt kéne egyek. Beülnék hát a kis kenumba, és eleveznék a banánköztársaság hivatalába. Kérvényezném tőlük, hogy nyissanak egy közértet, mert nem csónakázhatok mindig órákat, ha esetleg mást is szeretnék enni.
Hamarosan meg is nyílna a boltocska, a sziget túlsó felében, csupán öt kilométere tőlem. Ismét boldog lennék, mert mindenem meg lenne, és ha esetleg ennék egy fagyit, csokit, vagy innék egy kólát, csak át kéne battyognom a sziget túlsó felére.
Ezután rájönnék, hogy a banánszoknya elégé vágja a combomat gyaloglás közben, a homok pedig égeti a talpaimat. Végül is nem élhetek úgy, mint egy ősember. Ismét áteveznék a hivatalba, és kérvényezném, hogy a közért mellé nyissanak egy kis ruhaboltot is.
Mostanra már úgy érezném, hogy valóban mindenem megvan, amire szükségem lehet. Ha nassolni akarok valami finomat, csak át kell mennem a szomszédba, és a forró homok sem égeti a talpamat többé. Arról nem is beszélve, hogy ismét divatosan öltözködhetek.
Viszont rájönnék, hogy mit érnek a szép, új ruháim, ha sehova sem tudom felvenni őket. Újra a kenuba ülnék, és már odaát iktatnák is az újabb kérvényemet, melyben egy étterem, egy kis mozi, bowling pálya és könyvtár létesítésére.
Egy szavam sem lehetne, ennél többre valóban nem vágyhat az ember. A napom fénypontja, amikor átkelek a sziget túlsó felére, ahol remekül szórakozhatok. Vagyis egy idő után kezdeném tehernek érezni, mert az öt kilométeres utat megtenni oda-vissza esténként igencsak fáradtságos dolog. Ezért ismét be a kenuba, és most egy helyi buszjárat elindításáért keressem meg a hivatalnokokat. Ezúttal viszont ők is kérnek tőlem valamit. Elmondják, hogy az utóbbi időben igencsak felduzzadt a szigeten dolgozók száma. A szakszervezet pedig morgolódik, hogy túl hosszú ideig tart nekik a munkába ingázás. Köteleznek, hogy az alkalmazottak részére is építsek szállásokat, valamint orvosi rendelőt, postát, rendőrséget, és így tovább. Így az személyzet száma rohamosan gyarapodni kezd, és mire észreveszem, egy kisebb városka emelkedik ki a semmiből.
Én pedig ott ülök a kis pálmafákból tákolt kunyhómban, és közben arra gondolok, hogy a helyiek szemében én lehetek az őrült hajléktalan, aki a várostól távol, a semmi közepén lakik tákolt kis odújában.
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Lakatlan sziget humor