Nyári zápor -

Nyári zápor 2

Második rész

Történet a kenyérkészítésről

Írta: Dusi Bíró

Amikor kiértünk a földekre, szedtünk egy kevés főznivaló kukoricát, és indultunk vissza. Sokat kellett gyalogolni, mivel messze voltunk a tanyától, ahol laktunk. Alig vártam, hogy hazaérjünk, és rögtön feltettem főni a kukoricát, hamar kész lett.

Kettőt eltettem édesanyámnak és a szomszéd néninek is, akihez átjártam takarítani, és a kertjében is segíteni. Nekik nem volt kukorica vetve a kertjében, pedig elfért volna. Nagyon megörült neki, amikor átvittem,
Mindig azt mondta, én leszek a menye, de sajnos nem tetszett a fia, amúgy is gyerekkori legjobb barátom volt, és nem voltam belé, szerelmes. Akkor sem haragudott meg rám, amikor máshoz mentem feleségül.
Gyakran előfordult az, hogy áthívott a szomszéd néni, és akkor mindig mesélnem kellett neki valamit. Volt olyan is, hogy ő mesélt beszélt nekem arról, amikor még fiatalkorában milyen szokások voltak. Eljártak kukoricát fosztani, meg libatollat, és ott sokat mókáztak.

Olyan jó volt hallani azokat a régi történeteket. Rengeteget nevettünk, de én legjobban azon szórakoztam, hogy ő olyan érdekesen vihogott, kacagva. Ez nekem szokatlan volt, egész jól elszórakoztunk.

Úgy viselkedett velem, mintha én a lánya lettem volna. Amikor a fia megjött a halászatból, akkor megpucoltuk a halat, amit fogott. Megsütöttük, és vihettem belőle haza is, mivel mindig sokat fogott. A fia pék volt, még arra is rávette, hogy mutassa meg nekem, hogy kell kenyeret sütni. Persze, én akkor már tudtam, de nem árultam el. Kíváncsi voltam, a szakemberek, hogy csinálják a cipót, és megvártam, amíg neki álltunk. Kemence volt, és abban sütöttük meg.
Valójában, én soha nem láthattam amint anyukám dagasztja a kenyeret. Amikorra én felkeltem, nekem már csak az volt a feladatom, hogy elvigyem a két szakajtó megkelt tésztát a pékségbe. Ott megsütötték, majd kellett hoznom, minden héten kettő darab veknit sütöttünk 5 kg-osok voltak. Az pékárú volt a javából, ami nem savanyodott meg, mint manapság, és még egy hét múlva is ízletes volt.
A friss kenyér gumóját mindig én ettem meg, csak úgy üresen, ahogy volt frissen melegen, annak a kenyérnek az íze még mindig a számban van, és nem is fogom soha elfelejteni.

Bajban is voltam amikor férjhez mentem és elkerültem Zalába. Ott nem ismerték a cipókenyeret, és csak félbarna volt amit nem tudtam megenni. Sírva kértem az anyukámat, hogy küldjön nekem minden héten egyet a hazaiból. Így valahogy átvészeltem azt az időszakot, amire megszoktam az ottani kenyeret.

Ha jót akartam enni néha, akkor sütöttem én magamnak kenyeret. A szomszédban időnként begyújtottak a kemencébe, és megengedték, hogy átvigyem a saját dagasztású masszát. Nem győztek csodálkozni, hogy milyen finom kenyeret tudok sütni, mivel megkóstolták.

Amikor legközelebb begyújtottak, előtte nap már szóltak, hogy dagaszthatom a tésztát. Már álig várták. Olyankor egy hétre valót megsütöttem. Néha krumplis kenyeret is sütöttem, az még gyengébb is volt mint a másik és nem szikkadt olyan hamar.
Már nem is emlékszem, hogy volt-e azután olyan nyaram, mint akkor, hogy boldogan táncolhattam a nyári záporeső alatt.