Mi már tudjuk

A kedvenc kávézóm teraszán üldögélve figyeltem fel rá. Hetente legalább kétszer, de inkább háromszor elhalad az orrom előtt. Összenézünk, biccentünk egymásnak, s aztán ráérősen poroszkál tovább. A szemében mindahányszor fickós mosoly bujkál, és én is mosolygok rá. Ránézésre látom, hogy hajléktalan lett, el is szégyellem magam, hogy előttem kávés csésze gőzölög, s van hová haza mennem. Az öltözéke kopottas, de rendezett, mindkét kezében szatyor, vállán hátizsák, kissé előredől, ahogy lép, mintha igyekezne valahová, pedig dehogy.

Tudom, hogy ismerem. Tudom, hogy ismer. Legalább majdnem ötven éve. Valamilyen koncertről. Kex? Syrius? És tudom, hogy sokat beszélgettünk akkor a jövőről. Most is kéne. Kéne? Miről? A jövőről? Miféle jövőről? És mégis, jólesik, hogy látom, s jóleső a tudat, hogy összetartozunk.

Mi történt velünk? Talán mégiscsak meg kéne beszélni.

Ő elmondaná, hogy tudom is én, kiábrándult, elvált, valaminek a rabja lett, kicsúszott alóla a talaj, nem bírt alkalmazkodni, elszaladt vele a ló. Pedig. Pedig minden esélye megvolt rá, hogy vigye valamire. Csak nem akarta. Én vajon mit mondanék neki? Hogy valahol szégyellem az elmúlt ötven évet? Hogy a gyerekek meg a jég háta? Hogy ott éjszaka, mert biztos éjszaka beszélgettünk a koncert után, én komolyan gondoltam, amit mondtam, de vannak bizonyos körülmények?

Hát így jártunk. Ő meg én. Néha nem csak a teraszról látom. A minap az aluljáróban is felbukkant, a dohánybolt előtt, de mire odaértem, eltűnt.

Annak azért örülök, hogy tudunk mosolyogni egymásra.