Panelkáposzta -

Panelkáposzta

A szüleim lépcsőházában, a szomszédban lakott egy család. Nem volt közvetlen mellettünk, inkább alattunk, szemben jobbra. Így mivel nem áztattuk őket vagy nem hallották, ha hangos házibulit tartottunk nem is igazán kellett velük beszélgetni, (leszámítva néha az ablak szúnyoghálóján, vagy az résnyire nyitott bejárati ajtón keresztül, de erre még visszatérek majd). Néha a liftben találkoztunk, és ekkor egy rövid köszönés után néztük kínosan, ahogyan suhannak el az emeletek szintjei az ajtók rései között.

Úgysem lett volna közös témánk, leszámítva egy-egy lakógyűlést, amikor talán apám cseveghetett egy kicsit a családfővel. A nevük indokolatlan reményt ébresztett bennem, hogy érdekes, rendes emberek lehetnek, mivel a famíliát Csodálatosnak hívták. Néha megakadt a szemem a postaládájukon, és elképzeltem, hogy a falaik között, kíváncsi szemektől elzárva béke, harmónia és jóság uralkodik, egy kis varázslattal megfűszerezve. Hát nem ez volt a helyzet.

Jellemük és viselkedésük teljes ellentétben állt a nevükkel. Talán csak egy mágikus tettre voltak képesek. A kamrában, hordóban házilag erjesztett káposzta szagával, ősztől-tavaszig elárasztották a tömböt. Nem csupán a lépcsőházat, vagy a többiek spájzát. Az erjedő bukét még a műanyag játékaim is átvették, és időnként savanyúság szagúak voltak. Ha nyáron öntözték a teraszok virágait, azt csakis hajnalban tették, arra gondosan ügyelve, hogy a levelekről és cserepekből aláhulló vízcseppek még legalább háromnegyed órán át doboljanak az alattuk lakó pléh-párkányán.

A szemétledobó eldugítását is a genetikai állománnyal örökítették át utódaik számára. A Vasárnap kora reggeli falfúrásért pedig mondanom sem kell, hogy kit lehetett hibáztatni. Ezt viszont a profizmus szintjére fejlesztették. Kis szakaszokra osztották a munkát. A korai időszakban, afféle retró szundi funkcióként három percig nyomatta a családfő, majd tíz perc szünetet tartott. Úgy két órán keresztül, reggel hattól. Majd jött egy kis pihenő, és a családi mozi délután elkezdtével újult erőre kapva folytatta. Itt a hangtámadást még a tévé képének zavarásával is megtoldotta. Olyankor vízszintes csíkok kezdtek el szaladgálni rajta, szemcsésedéssel kísérve.

Feladva a mesenézést ilyenkor lementünk az öcsémmel focizni a hátsó udvarra. A tűzfalra rugdostuk felváltva a labdát, de a második pattanásnál már nyílt is a konyhaablak, és a ház asszonya szúnyogháló mögüli szitkokkal bombázott minket. Mi pedig ilyenkor megszeppenve arrébb álltunk. Rossz idő esetén bementünk a lépcsőházba, és az emeletek között kardoztunk egymással. Ekkor a bejárati ajtó nyílt résnyire, és Csodálatosné folytatta rikácsolását azon a kellemetlen hangján.

Miután bekötötték az első kaputelefont, még évekig nem értették, vagy nem akarták elfogadni működését. Amikor csak tehették, kulcsra zárták a bejárati ajtót, így ha jött hozzánk vendég, akkor a harmadikról kellett lebattyogni azért, hogy beengedjük őket. Liftünk ugyan volt, de mostanra már kitalálhatják, hogy kik nem zárták be rendesen, alattunk kiszálláskor.

A Csodálatos szülők már nem élnek, és én is elköltöztem már jó régen a szülői otthonból. Néha persze meglátogatom őket, és hasonlóan a legtöbb belvárosi utcához, az ő épületük mögött sincsen elég parkolóhely. Én orral előre, a ház felé, a garázsok között szoktam megállni a kocsimmal, este, mert addigra már elmennek a napközben ingyen parkolóért potyázók. Ilyenkor mindig megakad a szemem egy fekete kis Opelen, amely nem merőlegesen húz be a tömb felé, hanem párhuzamosan. Így két kocsi helyét foglalja el.

Egy nap találkoztam a sofőrrel, aki a már említett család, következő generációja volt. Épp indult volna, de gyorsan megkértem, hogy nem tudna-e ő is úgy parkolni, mint mindenki más. Nemleges választ kaptam, és egy mogorva nézést, meg egy indokot. Az egyik garázs, amit amúgy szintén eltorlaszolt, az övé volt. Viszont azt már nem tudtam meg, hogy miért nem használta, mert becsapta az ajtót és elhajtott. Így azt az érvemet sem tudtam már megosztani vele, hogy ilyen módon elöl- hátul elvesz még egy újabb fél métert, az amúgy értékes területből.

Azt viszont világossá tette, hogy tanácsom süket fülekre talált, mivel hazatérve szinte teljesen rátolatott az én kocsi-ajtómra. Így nekem az utas oldala felől kellett beszállnom később.

Szóval kedves olvasók, a neveink nem mindig jellemeznek minket. Idővel pedig, ahogy lakásról-lakásra vándoroltam azt is megtudtam, hogy minden tömbházban lakik egy Csodálatos család, csak az ő postaládáikon más nevek szerepelnek.