belvárosi kalandozás sztoribelvárosi kalandozás sztori
Vaslépcsőn az Északi Sarokig
Ahogy telik az idő, egyre világosabban látom, mekkora hatással voltak a személyiségem fejlődésére azok az éjszakák, amikor a nagyszüleimnél aludtam, és a nagypapám altatott. Ilyenkor kitárta az egyébként kihasználatlan padlástéri szoba erkélyajtaját, hogy beengedje a levegőt meg a tücsökciripelést, és egyetlen végtelenbe nyissa össze a kinti meg a benti sötétséget. A semmi közepén lebegő ágyon fekve hallgattam, ahogyan mesél. Helyekről, amelyeken járt, amiket látott, amikről olvasott vagy csak elképzelte őket. Miközben az orromig sem láttam, karnyújtásnyi távolságra tűntek a tengerek mélyén élő óriási állatok, a mindent elnyelő fekete lyukak, a sarkkörök évmilliós jégtáblái vagy éppen a fülledt dél-amerikai dzsungelek embernagyságúra növő virágai.
Amikor felnőttem, azt hiszem, mindenki közül talán ő viselte a legnehezebben, hogy olyan messzire költözöm, de talán ő volt az is, aki leginkább megértette. Ő ültette fülembe a ciripelő gondolatot, hogy a világ csupa történet, és csaknem 30 évvel később is kevés dolgot tudok elképzelni, ami boldogabbá tesz, mintha benézhetek a fel nem forgatott kövek alá, vagy kitárulnak előttem ajtók, amiken csak kevesen léphetnek be.
Ma este pontosan ezt a gyermeki ujjongást éreztem magamban, miközben egy kilencedik kerületi épület pincéje felé haladtam egy szűk, ipari vaslépcsőn, néhány lépéssel Zwack Sándort követve. Mert hát eleve micsoda furcsaság már az, ha valakivel kezet rázol, és ő úgy mutatkozik be, hogy Zwack, ez a neve, tényleg létezik, egy okmányirodában csináltatta a személyijét éppen úgy mint te, csak őt így hívják, nem csak legenda. Pláne, ha Zwack Sándor ez után a kezedbe nyom egy Unicumot, és az érlelőhordók között állva mesélni kezd – arról, hogy bár a legrégebbi gyári munkások már csukott szemmel is összeraknák a keserűbe való gyógynövényeket, a titkos recept szerint készült keveréket, az Unicum szívét, a mai napig is a család egy női tagja adja a főzethez a megfelelő pillanatban, így őrizve a titkot és éltetve a legendát. Arról, hogy egyetlen hordójuk maradt a háború előttről, ez a 16 ezer literes, a többit elvitték az oroszok, hogy pontonhidat építsenek belőle, és át tudjanak kelni a Dunán, lebegtek a Zwackos hordók a folyón, hogy ezt az egyet miért hagyták hátra, senki sem érti. Arról, hogyan ette meg az édesapja a gondosan őrzött egész tábla csokiját abban a biztos tudatban, hogy a nyilasok most már úgyis a Dunába lövik, mielőtt az utolsó pillanatban a svéd nagykövetség dolgozói egy óriási blöffel meg nem mentették a családot. Arról, hogyan vitte sosem látott sikerre a gyárat a nagyapja és az ő unokatestvére, akik külön irodát tartottak fent, középen egy ügyvéddel, és csak rajta keresztül voltak hajlandóak szólni egymáshoz. Arról, hogyan adott ez az unokatestvér hamis receptet az államnak, amikor az a titkot követelte tőlük, és hogyan sújtott le rá ezért a hatalom keze. Arról, hogyan mázolták fehérre a washingtoni nagykövetség ronda szürke épületét és hogyan kerültek bajba a Vörös Kereszttel az Unicumos embléma miatt. Arról, hogyan vesztette el kétszer is a fiait a pincében bújócskázva és arról, hogy egyikük sem tudja a családból sem, miért készült annak idején a híres vizes fejes rajz.
Hazafelé a hetes buszon az egész város kicsit másnak látszik. Megint érzem, hogy nem csak úgy van, hanem emberek mozgatják, történeteik a múlt századból éppen olyan karnyújtásnyira vannak tőlem, mint gyerekkoromban volt az Északi-sark.
Imádom a munkám. Sohasem fogom megunni.
Írta: Zabolai Margit Eszter

belvárosi kalandozás sztori