A póker arcú nagynéni
Volt egy nagynénim, aki gyerekként vigyázott rám időnként. (Igazából a nagyapám nővére volt, de a rokoni szálak kibogozásával és helyes elnevezésével nem nagyon szoktak foglalkozni a családok). Már akkor is közel járt a hetvenhez, és mivel élete nagy részét az ágyban töltött emiatt már mozogni sem szeretett nagyon. Azt sohasem tudtam, hogy amiért nem hagyta el a lakást, mert nehéz volt számára a járás, vagy azért szokott el a lábai használatától, mert mindig a lakásban ült.
Utóbbi viszont sohasem gátolta abban, hogy teljes életet éljen. Mindent meg tudott oldani, az ágyból dirigálva. Lakott vele egy másik nagynéni is, (vagy mittudomén mi is ennek a hivatalos elnevezése), ő mindenben segített neki.
Nála láttam először pókerarcot, mivel a testvére már-már már szinte mesterien űzte az ugráltatást. Mondjuk kiküldte az előszobába az újságért, és ha már úgyis átment a nappalin, akkor megkérte, hogy nyissa ki az ablakot, szedje ki a száraz virágokat a vázából, a halból, pedig ahova további útja vezetett hozzon ki nekik egy könyvet.
Mindezt a másik nagynéni egyetlen arcizma rezdülése nélkül, csinálta végig. Ez alól persze nem voltak kivételek a látogató rokonok és barátok sem. Volt, akivel a szemetet vitette le, akadt, akivel tojást hozatott, de a szerencsésebbek a szódavizes palackokat vihették le feltölteni a sarokra.
Utóbbi általában mindig rám maradt, de nem ellenkeztem. Mint ahogyan a többiek sem. Annak ellenére, hogy bosszantóan sok szívességet kért mindig, ellenállhatatlan humora volt. Így én sem azon bosszankodtam soha, hogy milyen nehezek az üvegek, hanem a viccen kuncogtam magamban az úton végig.
Ekkor tanultam meg, hogy nem az embereken segíteni kellemetlen, hanem az emberek maguk tudják azzá tenni életünket. Egy kis kedvesség, jókedv vagy mosoly pedig arra is rá tud venni minket, hogy levigyük a szomszédunk szemetét.
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Humoros rokonság
http://www.karikaturarendeles.hu/