Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Közértes humor
Nem messze tőlem a sarkon, van egy kis bolt. Alig lehet nagyobb egy panellakás nappalijánál, mégis sokan járnak oda a napi betevőért. A választéka igen szerény, ellentétben az árazásával, amely egy vadnyugati bányászvároséval vetekszik.
Ennek ellenére mindig akad vásárlója, a szomszédjaim, helyiek, akik nem akarnak egy kenyérért, vagy kóláért bebuszozni a nagyobb szupermarketig, még akkor is, ha egy-kétszáz forinttal kerül többe, mint máshol. És persze ott vannak a törzsvendégek, akik kis csoportokban összegyűlve egy hosszú nap után, iszogatják kis dekásaikat, vagy söreiket az üzlet előtt.
Én szeretem, ha van választék, ahol vásárolok, mint ahogyan az akciókat is kedvelem. Apró örömöt okoz nekem, ha a kávé, olívaolaj, amit kiválasztok, esetleg csoki más színű árcímkével van ellátva.
Persze minél nagyobb a választék, annál jobban nő az esélye, hogy összezavarodunk, és a vásárlás hevében elfelejtünk megvenni egy-két dolgot. Igen gyakran pont az hiányzik a végén, amiért eredetileg betértünk a futballstadion méretű komplexumba.
Ilyenkor három lehetőségünk van. Visszamegyünk a gigászi sorok közé, és végigálljuk az őrjítően lassú sort, magunkban pufogva, amíg az előttünk álló éppen elfelejtette a pin kódját, nem olvassa be az árut a gép, nincsen nála elég pénz, még visszaszalad egy dologért, amit elfelejtett, apró címletes utalványokkal fizet nagy összeget, majd a többit kártyával, és még sorolhatnám.
Esetleg hagyjuk az egészet, és hazamegyünk, megkockáztatva ezzel, hogy másnap reggel nem iszunk kávét, vagy megoldjuk a mellékhelységbeli tevékenységünket toalett papír nélkül.
Harmadik lehetőségként, büszkeségünket feladva betérünk az „elfelejtem közértbe” a sarkon. Ott van minden, de termékenként csak egy árucikk a választék. Ha lisztet akarunk, nem kell azzal törődnünk, hogy búza, tönköly, vagy rozs, teljes kiőrlésű, esetleg rétesnek való. Egyszerűen csak kapunk egyet és kész, amilyen van (csakis egyféle), olyan jut. És ez igaz minden egyes árucikkre, ami ott kapható.
Ritkán járok arra, de akkor méltóságteljesen, köszönve a kis csoportban iszogatóknak belépek a boltba, és határozottan kérem, amit szeretnék. Ez így is ment az utóbbi tíz évben. Gondolom a boltos kisasszony el is könyvelhetett magában, mint az „úri gyerek”, aki nem alacsonyodik le arra a szintre, hogy égetett szeszes italt fogyasszon.
Ez így is volt múlt hét szombatig, amikor is egy házibulit tartottam. Ilyenkor két dolog történhet. Túl sok alkoholt vesz az ember, és még fél évig kerülgeti a megkezdett üveg whiskyit a hűtőjében. Vagy elfogy a cefre, amikor a társaság éppen a legjobban érzi magát.
Az én esetemben az utóbbi történt. Ezért egy barátommal lebotorkáltunk az „elfelejtem közértig”, ahol kissé elvörösödött fejjel, enyhén imbolyogva vettünk egy pálinkát. Nagyon nem kellett gondolkozni milyet, mert csak egy féle volt. Viszont miközben megkaptam az üveget az eladónőtől, szemeiben láttam, hogyan omlik össze a rólam, egy évtized alatt kialakított imidzs. Hát hiába is, nem lehet mindig, csak a vízről prédikálni.
Most egy darabig bevásárló listával megyek majd a „hiperbe”, hogy biztosan ne felejtsek majd el megvenni mindent, ami kell.
