A mancsúriai jelölt -

A mancsúriai jelölt

Humoros rendelő

Írta: Urszinyi Fehér Csaba

Az internet tele van manapság olyan cikkekkel, ahol az egészségügy rossz színvonalát szapulják a kollégáim, a dilettáns orvosoktól, a botrányos korházi ellátásig. Nos, ez az írás nem erről fog szólni. Ha azt remélte az olvasó, hogy itt félresikerült műtétekről, vagy bizarr ágytálakról fog olvasni, akkor sajnos rossz oldalra hozta az internetes böngészője. Ebben a cikkben a rendelők egy másik szereplője elé fogok görbe tükröt tartani, mégpedig magunk elé, a várótermek betege elé.

Először is had tegyek egy kis kitérőt az állatorvosok birodalmába. Szinte minden lakónegyedben van egy vagy kettő, és ha prüszköl, vakarózik, vagy éppen sokat kakil a kis szőrös, vagy akármilyen testborítású kedvencünk, már rohanunk is a nyüszítő, vinnyogó dobozunkkal, esetleg pórázunkkal a kezünkben.

Belépve a váróterembe érdekes látni, amint a szomszédok, vagy a papucsok rémei, a nagyhangúak, a rágicsálósak, a szökdösősek, és a kaparászósak mind fülüket behúzva, összekuporogva gubbasztanak a sarkokban, vagy a szállítóalkalmasságuk mélyén. Itt nincsen eb-harc, vagy macskakergetés, de a rivális kandúrok sem fújnak egymásra, mintha egy másik dimenzióba lépnénk, a tápláléklánc is megszakad egy kis időre. Hallgatag szövetségnek lehetünk tanúi, mivel minden egyes kis állatka jól tudja, hogy mi vár majd rá az időnként kitáruló ajtó mögött. Talán abban bíznak, ha csendben maradnak, a gazdi emlékezetéből törlődni fognak és nem kell bemenni arra a szurira, vagy az esedékes féreghajtásra.

A gazdik viszont nem feledkeznek meg róluk, sőt, szinte állandóan együttérző pillantásokkal csitítgatják a háziállatokat, de azok valahogy csak nem akarnak bedőlni nekik. Ilyenkor jön az a rész, amikor a szomszédos állattartókkal elegyednek kedélyes cseverészésbe. Akkor úgy tűnik, hogy nagyon is érdekel minket a másik kedvencének a sorsa. Mi pedig büszkén számolunk be arról, hogy most lesz ivartalanítva, nem kakil, vagy épen túl sokat (a széklet téma örökzöld sláger ezekben a várókban), nem eszik, nem alszik és sorolhatnám még egy oldalon keresztül.

A lényeg az, hogy mi ilyenkor együttérzünk velük, és mintha sorstársak lennénk, beszámolunk a mi állatkánk hasonló tapasztalatairól is. Mivel úgy tapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül, és van kivel megoszthatjuk a kis szőrmók gondjait, a várót belengi az emberi együttérzés és megértés szelleme. Itt mindenki barátságos és mosolyog, kedélyesen beszélget akár fél órát is egy vadidegennel, és még véletlenül sem jutna eszünkbe bemenni az előttünk érkező helyett, vagy éppen veszekedni a sorban álláskor.

Azonban mint írtam korábban, ez a cikkem a rendelők betegeiről szól majd, rólunk, kétlábúakról.

Nem sokkal az ivartalanítási kaland után, úgy adódott, hogy túl sokat pancsolva a Balaton vizében, begyulladt a fülem. Elvittem hát magamat a közeli rendelőbe, melynek várótermében a félhomályban kuksoltak a páciensek. Élt még az élmény bennem az állatorvosnál tapasztalt kedélyes hangulatról, ezért vidáman köszöntöttem a többi beteget. Csakhogy ezt nem viszonozta senki, leszámítva egy idős hölgyet, aki tüsszentett egyet.

Hogy mégsem legyen az enyém az utolsó szó, félhangosan megkérdeztem, hogy ki a van előttem a sorban. Ekkor egy fiatalabb férfi, odaböfögte a telefonja kijelzője mögül, hogy majd szólítanak. Utána a helyet ismét kitöltötte a síri csend. Egy kiszavazott zenei vetélkedő szereplőjének szégyenérzetével kullogtam a helyemre, az egyik kényelmetlen székre. Hogy ne tűnjek ki a sorból, elővettem hát én is a mobilomat, és követve a többiek példáját, gondterhelten belemerültem a közösségi média érdektelen szennyébe.

Belefeledkezve a tükör előtt csücsörített szelfik, házi süteményestálak, buli- és nyaralási képek, családi események és leánykérések lájkolásába csak teltek a percek, majd az órák egymás után.

A valóságba egy éktelen rikácsolás hozott csak vissza, amikor egy botjára támaszkodó öregúr veszekedett a nála fél méterrel magasabb és fele annyi idős férfival, hogy miként merészel benyitni a rendelőbe. Az ajtónál álló fiatalember hiába magyarázta, hogy ő már volt itt, csak ki kellett fizetnie az ellátást az emeleten – mivel nem volt biztosítva -, az aggastyán fenyegetően emelkedett ki kényelmetlen sztk-s székéből.

Ekkor eszembe jutott az állatorvos. Ha egy kis kedvenc azt hozza ki belőlünk, hogy udvariasak és előzékenyek leszünk egymással, akkor talán a mi rendelőinkbe is kötelezővé tenném a kutyák, macskák, vagy bármilyen kis „egyemmegaszívétdearanyos” behozatalát. Akinek pedig nem tart otthon ilyesmit, az legalább egy kanárit kölcsönözhetne a betegfelvételnél. Ha együtt tudunk érezni egy másik lénnyel, akkor már csak egy lépés lenne, hogy embertársainkkal is empatikusak legyünk.