Humoros vicces írás
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Eddig olyan cikkeket írtam, melyek bármelyik nemnek, vagy társadalmi rétegnek érdekesek, vagy aktuálisak lehetnek. A mostani viszont kifejezetten a férfiaknak szól, bár nem zárja ki azt sem, hogy a hölgyek is mulatságosnak tartják majd írásomat, így egy pár sor erejéig még ők is velem maradhatnak.
Tudom, hogy a sors nem volt igazságos a két táborral, amikor azoknak a helyiségeknek a használatáról van szó, ahova a királyok is gyalog járnak, és időnként a lépteiket is megszaporázzák. Otthonunkban talán még nem is annyira számít gondnak, leszámítva egy-egy apróbb családi összezördülést, ha azok a fránya manók ismét felnyitották utánunk a wc deszkát, hisz természetesen mi mindig lehajtjuk.
Amiről az írásom fog szólni, azok a plázák illemhelyei. Ott már körülményesebb a fajanszok használata, mivel a női oldalon lassúbb a ki-, illetve bejutás. Nekünk, férfiaknak, viszont sokkal könnyebb dolgunk van. Csak megállunk a fal előtt, és a piszoár lényegesen felgyorsítja ezt a kényelmetlen, de időnként felettébb szükséges folyamatot. Ilyenkor megpróbáljuk eljátszani, hogy egyedül vagyunk, és már apró gyerekként megtanuljuk, hogy nem állunk le beszélgetni a mellettünk állóval. Helyette úgy teszünk, mintha nem is lenne ott senki. Elképzeljük, hogy egyedül vagyunk, mert hát hiába égető az a bizonyos szükséglet, idegenek társaságában hamar elszáll az ihlet.
Ezért kezdtem el furcsállni az utóbbi időben egy már kihaltnak hitt szakma ismételt felbukkanását, a vécés-néniét. Régen, mint méltóságteljes palotaőrök, úgy őrizték az illemhelyeket, melyeknek bejáratánál apróért, kis darab slozi-papírt adtak. Odabent viszont ritkán lehetett látni őket, pedig jól tudta mindenki, hogy időnként ott is fel kell mosni. A plázákban is takarítottak, de akkor általában lezárták az aktuális mosdót, és mi káromkodva kereshettünk egy másikat.
Talán a mi kényelmünk érdekében, de egyre jobban terjed az a trend fővárosunk plázáiban, hogy megnőtt az illemhelyet felügyelők száma. Bármikor is tévedjünk be egybe, mindig találkozhatunk egy-két serénykedő hölggyel. Az elismerésre méltó, hogy nekünk tartják tisztán, de belépve mindig az az érzésem támad, hogy ebben a folyamatban zavarom őket.
Erről viszont szó sincsen, mivel az illatos mellékhelyiség állandó takarításnak van kitéve. Valószínűleg a hölgyek szemszögéből csak egy újabb dolgát végző pasi lehetek, aznap a kitudja hány századik. Nekem viszont ők az első nők, akik szem, vagy fültanúivá válnak dolgom végeztének. Ilyenkor pedig azonnal visszaváltozok ötévessé, akit az óvó-néni sürget a bili felett. A reflex talán ilyenkor alakul ki bennünk, férfiakban, és afféle túlélő ösztönként már nem is a könnyítés, hanem a menekülés jár a fejünkbe.
Az sem segít sokat, hogy közben felmosnak mögöttünk, toalett papírokat dobálnak egymásnak, vagy hangosan nevetnek valami vicces dolgon, amiről én lemaradtam, vagy talán éppen én vagyok az oka.
Itt csak egy megoldás létezik, kedves olvasó. Fogjunk össze és tiltakozva követeljük vécés bácsik munkába állítását. Egyvalamire viszont jó lesz odafigyelni, ha sikerrel járunk. A plázák az új munkaerőket ne a női részlegen helyezzék el, hivatkozva, hogy a férfi illemhelyek takarításának munkakörét már betöltötték korábban.
