Hangtolakodó -

Hangtolakodó

Ki ne tudna kapásból néhány közmondást. Generációkon át formálta társadalmunk jellemét, afféle élettapasztalatot, vagy viselkedési útmutatót adva nekünk. Némelyiket nem is igazán értettük, de a népi bölcsességek, melyek megszülték őket, állandó igazságokat tartalmaztak. Ezekkel lehetett inteni, óvni, tanácsot adni, vagy véleményt kifejezni. Tudtuk, hogy nem szabad sokat a kútra járni, mert eltörik a korsónk, ha kéretlenül szólt szánk megfájdult a fejünk, a sánta kutyákat nehéz utolérni és társaságban nem illik sugdolózni.

Sajnos ezek a bölcs népi intelmek egy idő után megálltak a fejlődésben, ellentétben viselkedési szokásainkkal, amik szinte napról napra változnak. Néhány közülük elfogadható, sőt hasznos, de akad olyan is, amely kifejezetten bosszantó. Afféle hiánypótlásként megjelentek a közösségi oldalakon, gombamód elszaporodó, színes hátterű bölcsességek, de azok közelébe sem jutnak, mondjuk egy „Ki mint vet, úgy arat”-nak.

Meg lehetne szerkeszteni egy újabb kiadást is, vagy modernizálni a régieket, mint például „Aki sok lájkot markol az keveset fog”, vagy „Madarat tolláról, embert Facebook profiljáról”, de ez egy ideig még várat magára. Ezeknek hiányában sajna ki vagyunk szolgáltatva mások jóérzésének, és emiatt a tűrőképességünk, és a megfelelő viselkedés határa nem igazán szokott találkozni.

Ezért eszünk már lassan fél kézzel, mert a másikkal a telefont kezeljük, újság helyet mások elektronikus médiáját vizslatjuk a buszon, és lassan már csak azért élünk meg élményeket, hogy az eközben keletkezett képeket kitehessük a közösségi oldalakra.

A nyilvános helyen való telefonálás ennél már régebbi keletű, már lassan több mint két évtizede annak, hogy felütötte a fejét közöttünk. Igazi megoldás viszont sajnos még mai nap sincsen rá. Természetesen a legtöbben elnémítjuk készülékeinket egy előadás előtt, vagy sugdolózva beszélünk a villamoson, ha hívnak minket. Viszont mindig van egy olyan ember körülöttünk, egy hang-exhibicionista, aki nem érzi jól magát anélkül, hogy ne hallja még legalább pár tucat ember azt, amiről beszél.

Én pár napja egy rendelő várójában fogtam ki egyiküket. Bár két padsorral távolabb ült tőlem, az nem gátolt meg abban, hogy tisztán halljam minden egyes szavát. Először beletemetkeztem saját kis virtuális világomba, igyekezve lekötni magamat az interneten közzétett események tanulmányozásával. Természetesen a szűnni nem akaró hang áradatot kifejezetten kellemetlennek találtam. Az idő múlásával viszont egyre kevésbé tudtam odafigyelni saját ismerőseim megosztásaira, mivel a férfi kellemetlen hangja, hallójárataimon keresztül szépen lassan kitöltötte mindkét agyféltekémet. Én pedig, mint azok a mesebeli patkányok a furulya után, egyre jobban kezdtem neki szentelni a figyelmemet.

Afféle rögtönzött valóság-showt láttam meg a hangjátékban, és bár a „hangtolakodó” problémái számomra teljesen érdektelenek voltak, az emberi kíváncsiság mégis győzedelmeskedett felettem. Tudni akartam, sikerült-e téli gumit szerezni majd a BMW-re (a kocsi márkajelzését előszeretettel ismételgette percenként, hangját mindig egy kicsit megemelve ilyenkor). Egy idő után meg már azon kaptam magam, hogy izgulni kezdtem, mi lesz akkor, ha nem jönnek meg időben a fékbetétek, még mielőtt Feri, a Kispesti szerelő elutazna a szabadságra.

Egy idő után úgy éreztem, hogy bár nem ismertem az úriembert, meghallgatva kéretlenül problémáit, egyfajta kötelék alakult ki közöttünk, mintha távoli rokonok vagy barátok lennénk.

Ekkor szólítottak a rendelőbe, én pedig legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy elkérjem a számát, vagy bátorítólag megveregessem a vállát. Később fel is hívtam volna, érdeklődni, hogy halad a problémák megoldásával. Így viszont örök rejtély marad, hogy egy ismeretlen, de amúgy idegesítően excentrikus embernek sikerül-e túljutnia a számomra érdektelen gondjain.