Gondolatok egy járvány idejénGondolatok egy járvány idején
Gondolatok egy járvány idején

Nem esik, épp csak szemerkél odakint. Már régóta tudom, hogy az emberi gondolat rá tud hangolódni a légköri töltésekre, és bizony tudjuk alakítani az időjárást. Most borongós, mint sokunk kedve. Hirtelen túl sok a változás. A legrémisztőbb az emberek reakciója. A közöny épp olyan furcsa, mint a hirtelen betárazás, pár napi kaja felhalmozása.
Már pár éve túlélő üzemmódban vagyunk családommal. Bárányszegen kezdődött, ahol száz méter sárral, vagy épp gazzal kellett megküzdenünk, hogy egyáltalán egy járható útra kiérjünk. Az ivóvizet hat kilométerről hordtuk, egy kútról. Azóta csak fokozódtak a kihívások. Megtanultam kutat fúrni, falat építeni, kerítést már gyorsan húzok fel, egy sor szőlőt (80 méter) kb. egy óra alatt megmetszek. Tudok etetni, itatni, elletni. Körmölök, nyírok, gondoskodom 20 éhes szájról. Hálás vagyok, hogy olyan az életem, hogy mindig akad valami új, amit megtanulhatok, és a természet, az élet tanít.
Tudom, hogy egy heti élelem semmi, sokkal fontosabb, az élelem megtermelésének képessége, illetve a körülményekhez alkalmazkodás, és az előre gondolkodás.
Pár hét alatt sok minden megváltozott körülöttünk, és ez csak a legeslegeleje. Mintha megérkeztünk volna valahova, de még minden új. Lehet megrémít a szokatlanság, de valamiért itt van dolgunk, és ezzel kell megbirkóznunk.
Emlékszem, nyolc éve épp abba a régióba érkeztem meg, ahonnan a mostani veszedelem elindult. Nem Vuhanba, hanem Csingdzsiangba, de a lényeg ugyanaz: jártam ott. Megérkezésem után, az első sokk vissza is kergetett a hotelszobámba. Kimentem az utcára, nyolcsávos út mellett volt a hotel, buszsáv szélességű bicikliutakkal, ahol egyszerre tíz sorban haladtak az elektromos robogók. Elindultam. A túloldalra nem mertem átmenni, mert rettegtem a sok, őrült fejfedős, hangtalan motorostól. A betonrengeteg közepén, pár fa állt – mondhatni, pici ligetecske, előkert ontotta az oxigént, a szürke aszfaltvilág buja őserdejében. Volt három fa, és pár bukszus. Az egyik fánál egy ősöreg kínai bácsi mormolt és két kézzel paskolta a törzset. Közben ütemesen emelgette a lábait. Egy aprócska barna, csíkszemű néni, nálánál ötször nagyobb szemetes taligát tolt. Ahogy átmentem egy mellékúton, az egyik kapualjban, negyvenéves forma nő mosta a haját a csatornarács fölött. A G osztályos Mercedesek dudáltak, hogy “- itt vagyunk, látja mindenki? -”
Rám tört a pánikroham, és visszaszaladtam a hotel első emeletén található, valamelyest számomra ismert világba, angol-vécével, ággyal, tévével. Aznap ki sem mentem.
Pár héttel később, már próbáltam felismerni a “magyaros vonásokat” az amúgy, általunk egyformának látott kínaiakon, hiszen más embert úgysem láttam. Az elsőre sokkoló piszoáron csak röhögtem, és természetesen nem használtam. (A kínai piszoár egy hétmilliós kisvárosban úgy néz ki, hogy “vizeld le a falat, a csempén lefolyik a húsz centi széles vályúba, és eltűnik egy lyukban”)
Tudom, hogy 900 kilométert simán végig lehet utazni, ha az ember a D45-öt követi, mert a felette, mellette, meg alatta levő pálcikák, meg ákombákom írásjelek, úgysem sokat jelentenek.
Az első hét fontos, de utána kezd el alkalmazkodni az ember.
Ha valaki úgy érezné, hogy túl sok a változás hirtelen, nyugodjon meg, ha elkezd alkalmazkodni az új helyzethez, kitalál valami újat, saját megoldást, akkor túljut a kezdeti nehézségeken.
Eleinte én is úgy gondoltam, hogy ekkora csavar az életemben, mint a kínai kalandom, már fel fog őrölni. Eleinte még tanultam is pár dolgot tőlük, de egy idő után megvetettem a lábaimat, és már én tanítottam őket, én alakítottam az életemet, a környezetemet.
A borongós idő jó, mert lehet elmélkedni. És a gondolkodás nálunk, embereknél kifejezetten hasznos. Lehet leporolunk pár könyvet, és lehet olyan dolgok jutnak eszünkbe, hogy miket is csináltak a mi drága szüleink, nagyszüleink, amikor nagyot fordult a világ. És, lám itt vagyunk, szóval ők már átéltek nagy változásokat. Rájuk, és a tőlük kapott tudásunkra lehet alapozni.
Legyenek áldottak a mi szüleink, nagyszüleink, őseink. Köszönjük meg nekik a tudást és az életünket!

Gidófalvi Lehel

Forrás: https://www.facebook.com/esztosztod/posts/2365885190376099?__tn__=K-R