Diszkó humor poén
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Úgy hisszük sokan, hogy az életünk könyve előre meg van írva. Talán így van, talán nem, ha pedig erre tudnám a választ, akkor most nem cikkeket publikálnék, hanem tömegek előtt tartanék beszédeket, hatalmas stadionokban. Itt most felmerül az a kérdés, hogy akik viszont ilyen nagy összejöveteleket tartanak, valóban rendelkeznek-e a megfelelő információval, de ebbe most inkább ne menjünk bele.
Ahova ki szerettem volna lyukadni (mielőtt túlságosan belebonyolódtam volna a saját mondanivalómba), az hogy bármilyen sors is adatik meg nekünk, akár mi határozunk közben, akár nem, életpályánk döntések sorozatáról szól. Ha jól választunk, szerencsésnek tartjuk magunkat, ellenkező esetben hibáztatunk (jobb esetben magunkat).
Az én életem is erről szólt. Kerestem az utamat, hogy megtaláljam azt, amivé válni szerettem volna, ha egyszer nagy leszek. Aztán felnőtt lett belőlem, és persze még mindig nem tudtam mitévő legyek, ezért elkezdtem kísérletezni. Kipróbáltam ezt-azt, belefogtam dolgokba, amelyeket soha nem fejeztem be, vagy ha mégis igen, balul sültek el.
Egyik ilyen kísérletezésem eredményeként lemezlovas lett belőlem, és hamarosan az ujjaim alatt csak úgy sistergett a „jigitwithit”. Pontosabban az elején még nem, mert hamar rájöttem, hogy ez egy olyan szakma volt, melyet két hét alatt el lehetett sajátítatni, így rengeteg vetélytársam akadt.
Kilincseltem klubok ajtaján, pontosabban csak a kidobókig jutottam el, mert nem engedtek be kéretlenül a lemeztáskámmal. Majd ismerősöket kezdtem el nyaggatni, hátha akad valakinek kapcsolata diszkó-tulajdonosok körében. Az áttörés pár hétig váratott magára, de egy nap felhívtak.
Kiderült, hogy egy barátom haverjának, az unokatestvérének, szomszédjának a törzskocsmájában a tulajdonos éppen szórakozóhelyet nyitott, Kalocsa közelében. Ilyenkor mit lehet tenni, beszéltem vele, és eladtam magamat. Akkoriban a világot jártam, és óceánjárókon dolgoztam, pincérként. Viszont mivel a személyzetnek is buliznia kellett néha, hát mélyen, a hajók belsejében, késő éjszakákon át ropták a kollégák a táncot, míg én őket szórakoztattam. Ez volt a referenciám. Ebből csak az maradt meg leendő munkaadómban, hogy külföldön zenéltem, olyan hajókon, amik amerikai tulajdonban voltak.
A vidéki üzletvezetőhöz már úgy ért oda a hír, hogy egy Amerikában is zenélő dj fog fellépni a szórakozóhely nyitó buliján. Ő ezt elmondta egy barátjának, aki továbbadta a haverjának, majd ő az unokatestvérének, aki kifecseget a szomszédjának. A helyi kocsmában már az volt a téma, hogy hamarosan érkezik majd egy amerikai disk-jockey, aki fekete.
Ekkor toppantam be én, a tánctéren összegyűlt pár száz fiatal pedig megdermedve engem bámult, majd elhangzott egy kiáltás.”Te nem is vagy néger!”.
Erre maguk mit mondtak volna? Én azt:”Yeah, I am white, let’s dance”.
A szórakozóhelyet három hónap után zárták be, de abban biztos lehet az olvasó, hogy nem miattam.
