A sózott élet
Gyermekkoromban, amikor átmentem Lacihoz, a csupa nagybetűs BARÁTOMHOZ, és kaptam egy karéj házikenyeret, házi disznózsírral megkenve, jól megszórva paprikával, sóval, és amíg azt ettük, nem lehetett ugrabugrálni. Ugyanúgy bejártuk a kertet, vagyis a hegyet, ahogy hívtuk, de nem kapkodtunk, meg kellett adni a módját. Én, a kákabélű legényke, úgy ettem a hatalmas szelet kenyeret, eleinte két kézre fogva, mert akkora volt, hogy csak néztek szüleim. De azt az ételt nem lehetett ott hagyni, mint otthon, nem lehetett kettőt harapni, és azt mondani: “Nem bírom, tele vagyok!”
Persze finom volt a kenyér, mai napig orromban az illata, de nem ez késztetett arra, hogy megegyem. Megmutattam, hogy képes vagyok rá, ott a hegyen, a legjobb barátomnál én is meg tudom csinálni; és bizony jól esett bezsebelni az elismerő tekinteteket.
Manapság minden napom olyan, mintha zsíros kenyeret ennék a hegyen. Nem azért, mert ez a kert éppen olyan domboldali fekvésű, hanem, mert így vagy úgy, de megteszem amit kell. Lehet lassan eszem meg azt a hatalmas szeletet, de fogy, és már nem kell két kézre fogni, elbírok vele fél kézzel is. Sőt, mivel a nagy munkában megéheztem, jöhet még egy szeletecske.
Ha meghoztam valakinek az étvágyát egy jó házi zsíros-kenyérre, jó étvágyat kívánok hozzá.
Akinek mostanában a gondok épp nagy falatot jelentenek, gondoljanak egy szelet kovászos, kemencében sült kenyérre, vastagon megkenve a legfinomabb házi zsírral, megpaprikázva, sózva, és higgyétek el lecsúszik majd, mármint a nagy falat. Ha nem, dukál hozzá egy korty friss víz, esetleg egy pohár bor.
Gidófalvi Lehel
Forrás: https://www.facebook.com/esztosztod/?epa=SEARCH_BOX
Humoros élet tanács