Kutyám és a pofozógép
Végeztek Angliában egy felmérést, azt tanulmányozva, hogy a kutya valóban jobb teljesítményre készteti-e gazdáját. Ezt a műsort az egyik dokumentumfilm csatornán láttam és nagyon hasonlított ahhoz a kísérlethez, amelyet én végeztem ötvenhat évvel ezelőtt.
Az akkori osztálytársaimmal történt földrajz óra előtt. A tanár az ott jól ismert Péter bácsi, a pofozógép volt. Szünetben, óra előtt játszottunk az iskola sportpályáján, és az utolsó pillanatban a kosaras palánk tövében felfedeztem egy kedves kiskutyát. Eldöntöttem, hogy ott nem hagyhatom, és elviszem magammal haza, de előbb még túl kellett lennem a földrajzórán. Szóval vittem a kis szőrös gombócot magammal. Iskolakötényembe dugva a csaholó négylábút, végigmentem az iskola több száz éves Orsolya-apáca mosolyú folyosóin, egészen az osztályig, ahol elrejtettem a pad belsejében.
Na így jó lesz, gondoltam, mivel senki sem fogja észrevenni. Azért, hogy a kutyus is csöndben legyen hagytam, hogy szopja, rágja piciny fogacskáival az ujjaimat. Csak akkor engedtem el, amikor felálltunk.
Bejött a szigorú tanár, aki pont olyan volt, mint Lenin bácsi a képen, csak ez sántított. Ettől még Leninnél is félelmetesebb tűnt. Elkezdődött az óra. Szerencsére nem volt feleltetés, így nem hívtak ki, bár sok értelme nem lett volna, mivel aznapra nem készültem semmivel. Előtte való délután fontos dolgom akadt. A srácokkal foglaltuk vissza a szomszédos üres telket fakardjainkkal, a másik utcai haver-bandától.
Szóval ketyegett lassan a földrajz óra és egy adott pillanatban, Péter bácsi, a félelmetes tanár, a pofozógép mellém ért és megállt. Ekkor ment fel életemben először a vérnyomásom és szenvedem ma is maradandó nyomásit. Volt egy kis pisilés is, de ezt ne firtassuk… Nem az volt baj, hogy megállt, hanem ahogy rám nézett.
Valahogy nem értette miért dugom be egész óra alatt kezeimet a padba, és nem tartom magam mellett, vagy a hátam mögött. Erre talán még nem figyelt volna fel, a gond csak az volt, hogy a padba vágott tintatartó lyukon abban a pillanatban kibújt egy kis kutyafarok. Az egész úgy tűnt, hogy ezt én csináltam a kezemmel és lóbálok egy szőrpamacsot a szörnyen félelmetes tanár szeme láttára! Ilyet még nem látott a pedagógia!
A kutyafark lóbálást pedig továbbra sem hagytam abba a dermedtté vált tanár és osztály szeme láttára. Már láttam is, amint kicsapnak, és majd híd alatt töltöm megmaradt életem dandárját.
Viszont a tanár bácsi nem az én sorsomra volt kíváncsi, hanem arra, hogy miért bábjátékozok én szemtelenül a pad alatt. És honnan van ehhez bátorságom, amikor kent ő már le pofont előtte kevesebb csínytevésekért is.
Megkért, hogy húzzam ki a kezem a padból.
Ekkor én szörnyen keserves pofát vághattam, mintegy sugallva, hogy nem lehet, mert a karom összenőtt a paddal. Ő nem tágított. Megfogta a könyökömet és kirántotta a padból. A kezem végén pedig mindenki és saját magam megdöbbenésére, ott csimpaszkodott egy vidám, kedves, játékos kiskutya.
Nem csattant pofon, nem repültem, nem szidtak le.
– Látom szereted az állatokat mondta a nagyon szigorú bácsi és tovább lépett. Ekkor láttam először és utoljára mosolyogni a pofozógépet…
Írta: Fehér József
Szellemes humoreszk
Az ember a kutya legjobb barátja, Fehér József
Dluho karikatúrák rendelése itt.
