Tisza parti gondolatok -

Tisza parti gondolatok

Tanulságos visszaemlékezés

Írta: Dusi Bíró

Soha nem tudtam elviselni az igazságtalanságot. Ha engem ért sérelem, akkor megvolt bennem az a hajlam, hogy visszaadjam azt, amit ellenem elkövettek. Erről szól az alábbi történet is, amely diákéveim egyik csínytevése.

Tudva lévő, nagyon szerettem iskolába járni, és azon belül imádtam a testnevelési órákat. Ott bizonyítani tudtam rátermettségemet. Ez mind rendben is lett volna, de járt az osztályunkban egy lány, aki olyan esetlen és béna volt a tornában, hogy mi akkor őt csak ügyetlenkének hívtuk. Persze mondanom sem kell, az osztály legjobb tanulójáról volt szó, aki minden tantárgyból kiválóan jeleskedett. Lenkének hívták.

Egyik alkalommal, elvégeztem hibátlanul a lóugrást, a dobogó segítségével átlendültem a tornaszeren, úgy hogy csak a kezemmel támasztottam meg magam. A túloldalon leugrottam, masszívan beálltam és ötöst kaptam. Boldogan mosolyogtam.
Utánam következett Lenke is, aki már a bakot sem tudta hibátlanul átugrani. Azonban ő is ötöst kapott, amin én felháborodtam. Hiába mondta nekem a testnevelő tanárnő, nem számít, hogy sikertelen volt a próbálkozás. Kitűnő tanulóként nem ronthatta le a jegyét éppen tornából. Én akkor azt sértőnek vettem. Az apja a város párttitkára volt, és az akkori időben az nagy rangot jelentett. Mindenki hajbókolt előtte, és ezt az iskolában is éreztük mi gyerekek. A tanárok láthatóan különbséget tettek, és ezt az én igazságérzetem, nehezen viselte el.

Amikor otthon elmondtam a szüleimnek, ők sem tanácsoltak mást, csak azt, hogy engedjem el a dolgot. Amúgy amellett, hogy ügyesebb voltam, és én is jó tanulónak számítottam az elsők között szerepeltem az osztályban. 1955 -öt írtunk akkor

Azonban én nem tudtam belenyugodni, abba, hogy olyan osztályzatot kapott, amit nem érdemelt meg. Egy napon, hazafelé menet, belekötöttem, és megvertem. Utána megfenyegettem, ha elárul, akkor még jobban kikap tőlem.

Mivel ő hallgatott, nem bántottam többet, és mint aki jól végezte dolgát továbbra is barátkoztam vele. Amúgy meg jól kijöttünk egymással, csak akkor az egy alkalommal tört ki belőlem az igazságérzet, és a féltékenység. Őt körülrajongták a tanárok, és engem, meg nem dicsértek meg, bármilyen jól is tanultam. Ez nagyon bántott engem.

Lassan vége lett az iskolának, és évekig nem találkoztunk. A 35 éves osztálytalálkozónkon futottunk össze. Akkor már felnőtt fejjel meséltünk egymásnak a történeteinkről. Előkerült ez a kínos dolog is. Lenke viszont azt mondta, sokszor eszébe jutottam az elmúlt 35 év alatt. Csodált engem, hogy micsoda igazságszerető lány voltam, és soha nem gondolt rám haraggal. Sőt a példát követte, még a gyermekeit is eszerint nevelte. Megtanította nekik, hogy mindig legyenek nyíltak és őszinték. Egyenes jellemű emberekké váltak.

Lenke az apja befolyásának köszönhetően, korábban soha nem volt biztos benne, hogy valóban az ő érdeme szerint ítélik-e meg, Csak amikor bekerült az orvosi egyetemre ott tudta bizonyítani a rátermettségét. Odáig már nem ért el az apja keze.

Kiderült, hogy valóban tehetséges volt, és az értékrendjének a fejlődéséhez pedig közrejátszott, az én figyelmeztető viselkedésem vele szemben. Okos lány volt, és az orvosi pályáján, nagyon szépen haladt előre. Az osztálytalálkozón megöleltük egymást, és szeretettel váltunk el.

Amikor otthon járok lenn a Tisza parton, és ránézek a vízre, ezek jutnak az eszembe. Utána hazajövök, távol a szülőfalumtól akkor a honvágyam elmulasztására, becsukom a szemem, és máris a hőn szeretett folyó mellett vagyok, keresve-kutatva azt, amit az agyam bugyrában még őrzök, egy rég, már majdnem elfeledett korból.