Tétova tértivevény
Tudom, hogy ez most közhelyesnek fog hangzani, de felgyorsult a világunk. Rengeteg dolgot kell megtennünk egy nap, többet dolgozunk és a szállításunk is egyre nehézkesebb, mivel csak gyarapszik számunk a hozzánk képest egyre zsugorodó városok utcáin. Mi pedig egyre türelmetlenebbek lettünk, vérre menő sértésnek vesszük, ha lassan tölt be az internet, vagy várnunk kell a dugóban.
Viszont vannak helyek, ahol megáll az idő, és pont belőle, ami a legértékesebb számunkra kel feláldozzunk, ahhoz, hogy ügyeinket intézhessük. Ilyen helyek például a bank, rendelők, esetleg a posta.
Utóbbiban az eljárás már felgyorsult, az elektronikus hívórendszernek köszönhetően, mégis duzzogó kisgyerek durcás arcával várjuk, míg idegesítő sípolás nem jelzi a kijelzőn, hogy sorra kerültünk.
Én egy ajánlott levelet szerettem volna feladni a tegnap, és mivel a délelőtti órákban volt alkalmam erre, örömmel nyugtáztam, hogy kevesen is voltak. Magabiztosan leültem a terem közepére, ahol az ilyen küldeményekhez kitöltendő nyomtatványok voltak, és elvettem egyet közülük.
Mivel a ridikült nem hordó nemek táborához tartozom (bár volt alkalmam már látni kalandos életem során női táskás férfiakat is), csak azok a segédeszközök álltak a rendelkezésemre, melyek elfértek egy farmer zsebeiben. Mondanom sem kell, nem volt közöttük toll, melyre az agyamban lévő egy kis ér elpattanása után, halk bosszús szisszenéssel döbbentem rá. Az asztalt fürkésző szemeim próbáltak felkutatni egyet, de csalódottságom hasonló volt az all inclusive turista-csoportjáéhoz, a lepusztított svédasztal előtt.
A legközelebbi írószerszámok a kiszolgáló pultoknál voltak, spirálos drótokkal hozzáerősítve a postáskisasszonyok munkahelyéhez. Megfordult a fejemben, hogy odasomfordálok, és kihúzva vagy fél méterre, megírom majd a küldeményt az egyik oszlopon.
Végül a kevésbé kínos megoldást választottam, megpróbáltam kölcsönkérni egyet sortársaimtól, a többi postai várakozótól. Villamosokon apróért kilincselő koldust megszégyenítve kezdtem el érdeklődni egy kölcsön tollért a körülöttem lévőktől. Természetesen egyiküknél sem volt ilyesmi, (ellenkező esetben nem is lett volna cselekménye a cikknek), vagy talán attól féltek, hogy bármikor sorra kerülhetnek, és a nagy becsben tartott tollnak majd nyoma vész. Amúgy csak az első két embert kellett megkérdeznem, a többiek együttérző, nemleges fejrázásokkal adták tudomásomra, hogy már hallották kétszer is kérésemet.
A szomszédban lakó nyolcéves Pistike nem szégyenkezett annyira elfelejtett házifeladata miatt, mint én a postáskisasszony előtt. Lesütött szemmel nyújtottam át a megcímzett borítékot, kitöltetlen feladási szelvénnyel, melyet a kis hölgy rezzenéstelen arccal vett át tőlem. Nem szidott le, vagy tett rosszalló megjegyzést rá. Gondolom megszokhatta már, mivel nem én lehettem az első ügyfél, aki írószerszám nélkül jött a postára.
Sebes, olvashatatlan macskakaparással kitöltöttem a nyomtatványt, a spirálos dróttal rögzített tollal, míg a kis hölgy egykedvűen tartotta, a felém kifordított borítékot. Közben odaállt mögém egy férfi, és kért egy tollat.
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Postai humor