Szétmatrancagolva
Volt egy időszaka az életemnek, amikor legyőzhetetlen, macsó férfiak felfogását elsajátítva, a lehetetlen sem tűnt olyan elérhetetlennek. Sziszegés nélkül ültem órákon át a tetováló szalonban, és ha egy mosógépet kellett felvinni a negyedikre (lift nélkül), attól sem ráncolódott össze a homlokom.
Viszont ahogy teltek az évek, úgy kényelmesedtem és puhultam el én is. Egy idő után már a sarki közértbe is kocsival mentem, és inkább vártam a pár öt percet, minthogy gyalogolnom kelljen két emeletet. Így jutottam el arra pontra, amikor már az ágy sem volt olyan kényelmes, mint azt elvártam volna. Ezért idővel a hőstetteimről szóló anekdotákat, felváltották a hátfájásomról szóló panaszkodások, melyekkel megállás nélkül traktáltam családomat és ismerőseimet. Ők (talán mert megunták az állandó panaszkodást) azt tanácsolták, hogy vegyek egy új matracot, hisz nem alhatok már úgy, mint egy korosodó macsó, a kihúzható kanapémon.
Fel is kerekedtem, és a nyavajáim megszűnése miatti lelkesedéstől vezérelve betévedtem hát az egyik lakberendezési üzletbe. Ki is voltak téve szépen a különböző méretű és árkategóriájú, bár megszólalásig hasonló ágybetétek. Volt olyan, amelyik hagyományosan rugós volt, vagy csak szivacsos. Akinek ez nem volt elég, az válogathatott a memóriahabos, kókuszos, vagy mindkettő kombinációjával ellátott matracok között. Beleszédülve a kínálatba eldöntöttem hát, hogy mint a részeg Pista bácsi hazafele a kocsmából, végig fekszem az egészet. Csak én a bokrok helyet, díszlet ágyakat használtam.
Nem is telt el sok idő (pedig még a pizsamámat át sem vettem), megjelent az egyik eladó, aki készségesen segített próbált, ha tudtam volna, hogy mit is szeretnék. Mivel nem készültem fel a témában, ezért csak a problémámat vázoltam fel neki, miszerint nyom a kihúzható kanapé. A lehető legolcsóbb megoldást, egy ágyra teríthető négy centis habot tartottam a kezemben, amely ki is váltotta nála az úgynevezett „spúrvevő” pillantást.
Magamra hagyott egy rövid – Az nem lesz jó, mert egy idő után kilapul – tanáccsal és elviharzott vissza a kassza mögé, folytatva melankolikus önsajnálatát, amiért még nem járt le a munkaideje.
Én csalódottan attól, hogy a problémám nem fog megoldódni harmincezer forintból, harmadosztályú revütáncosként végig fetrengtem a többi ágyikót is. A legkényelmesebb fekhely természetesen vetekedett egy nívósabb roncsautó árával, de a sor végén megláttam a tökéletes matracot, az „annyimégbelefér” ár-cimkével.
Rögtön hívtam is egy másik, hozzám közel álló eladót, aki arcán keveredve a megijedt, és meglepődött kifejezésével odabattyogott hozzám. Közöltem az örömhírt, hogy hamarosan nagy bónuszt kap, mert megveszem. Egy nagy nyelés után megosztotta velem, hogy ő csak egy tanuló, de előkerít egy igazi eladót.
Kis idő múlva az előző segítőmet cipelte oda a tanonc, aki már elkönyvelt, hogy aznap úgysem veszek már semmit. Nem volt mit tennie én gyakorlatilag szerelmes lettem az új matracba, ezért egy utolsó mentsvárként elviharzott, hogy megnézze, van e náluk raktáron.
Sajnos volt, mármint ezt árulta el az arckifejezése, ezért oda is fáradtam a kasszához, melyet eddig úgymond egy sajátos magánszférának tekintett. Közben odasétált az üzletvezető is, aki talán még az eladónál is unottabb volt, és bár tudomást nem vett rólam, azt pusmogásukból mégis sikerült megtudnom, hogy a gyakornoknak, aki nekem sem tudott segíteni, holnap már nem kell jönnie.
Ekkor következett a kérdezz-felelek játék, melyre általában minden válasz a: nem volt. Kiderült, hogy bár a matrac ott volt az üzletben, és a parkolóban várakozott a kocsim elhúzott ülésekkel, mégsem vihettem haza. Ennek oka a kókuszréteg volt, mivel az törékeny, és ha félbehajtom, akkor használhatatlanná válik. Ezért csak teherautóval lehetett szállítani. Mivel hasonlóan önökhöz, olvasókhoz, nekem sincsen sok olyan ismerősöm, akinek van teherautója és Kedd este fel lehet hívni egy matrac miatt, hát az üzlettől rendeltem fuvart.
Ekkor ugrott is háromnapi ebédpénzem, mivel kiderült, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, miért tennék ezt pont az én fekhelyemmel, amiben bár lehet feküdni, mégsem koporsó.
A hidegzuhany akkor ért csak, amikor kiderült, hogy Pénteken szállítanak csak ki leghamarabb. És akkor is úgy, hogy egy hatalmas kocsi, mint a télapó rénszarvasszánja, összeszedi az összes árut és végig döcögve a városon, kirakja a házak előtt egyenként, gazdáik számára. Azért lent, mert a negyedikre, újabb pár napi ebédpénzemért hozták volna csak fel.
Belenyugodtam hát az elkerülhetetlenbe, miszerint hullazsákként rángatom majd fekhelyemet fel a sötét lépcsőházban, de még egy kis keserű pirula hátra volt. Azt csak maga a szállító (kinek személye titokban kell maradjon) tudta egyedül, hogy mikor is fog odaérni hozzám. Ez lehet bármikor, délután kettő és este kilenc között. De ne aggódjak, mondta az eladó, majd hív tizenöt perccel az érkezése előtt.
Így történt hát, hogy mint télen a Mikulást a gyerekek, ablakra tapasztott nózival, úgy vártam a szállítót egy napon át. És közben másra sem bírtam gondolni, hogy miként fogom túlélni a hamarosan esedékes szekrénysor cseréjét.
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Matracos humor
Matracos humor