Szep történet
Írta: Dusi Bíró
A mi családunkban, mindkét szülőmtől azt láttam, hogy sokat dolgoztak. Édesapám a nyolcórás, gyárban töltött munkaidő után, még gyakran, mellékállásban csinált csatornákat. Bádogos volt a szakmája.
Édesanyám pedig, rengeteget hímzett. Hatalmas gobelin képeket varrt melyeket jó pénzért adott el. Állandóan volt munkája. Mellette pedig a háztartást is ellátta. Én is megtanultam mindent, amit ő tudott. Hímezni, horgolni, gobelint varrni, kötni, stoppolni, foltozni (mert akkoriban még nem dobtuk ki a zokni, ha volt egy kis lyuk rajta, hanem meg stoppoltuk).
A mai lányok már azt sem tudják, hogy kell egy bugyiba befűzni a gumit, vagy megfoltozni egy munkásruhát, amelyet így még sokáig lehetett hordani. Ezt látva nekem is kedvem támadt arra, hogy pénzt tudjak keresni.
Minden héten egyszer, kimentem a temetőbe a nagymamám sírjához. Vittem friss virágot, és kicseréltem a vizet a vázában. Történt egyszer, hogy a templom mellett kétoldalt kőművesek dolgoztak. Jézus kálváriájának emlékére, építettek téglából olyan kis kriptafélét.
Odamentem, és megkérdeztem, megengedik-e nekem, hogy segítsek valami olyasmit, amit én is meg tudok csinálni. Mikor a bácsik megkérdezték, hogy miért, rávágtam, szeretnék egy kis pénzt keresni,
Összenéztek, és mosolyogva mondták, hogy ott kéne lennem legalább négy órát naponta, és ez a munka eltarthat még két hónapig is. Azt feleltem rá, hogy nem baj, mert a szüleim dolgoznak, az öcsémre pedig dada vigyázz. Fizetségül, ötven fillért ajánlottak óránként. Nem volta valami sok, de ha semmit nem csinálok, akkor nem keresek egy vasat sem.
Így aztán elvállaltam, a munkát. Csak annyi volt a dolgom, hogy fugázni kellett azokat a falakat, amik már készre voltak építve, és óvatosan mésszel befesteni. Nem volt nehéz munka, de igénybe vette a kezemet. Egy idő után a meszes cementes malter elkezdte kimarni az ujjaimat, mert azokkal húztam ki a fugákat. Szereztem egy gumikesztyűt és utána már nem volt semmi gond.
Anyukám egyszer megkérdezte tőlem, hogy hova tűnök én el mindig napközben. Azt feleltem rá nagy büszkén, pénzt keresek. Amikor arra volt kíváncsi, hogy kitől kérőztem el, a válaszom az volt, hogy senkitől. Lehajtott fejjel vártam, mikor kapok egy nagy pofont, de az elmaradt. Helyette azt mondta, hogy csak a keresetemre vigyázzak.
Felcsillant a szemem, és büszkén mondtam, hogy van már húsz forintom. Majd megveszem belőle magamnak azt az emeletes rolós tolltartót, és a tűhegyű, tintával tölthető tollat, amikre már nagyon fájt a fogam. A szüleim nem engedhették meg. Helyette egy laposat kaptam, kihúzhatós fedéllel, és egy olcsó írószerszámot. Nekem az nem tetszett. Kényes voltam, az iskolai felszerelésemre.
Ezek miatt mentem el dolgozni. Augusztus végére már negyven forintom jött össze, és megvettem magamnak mindet. Édesapám nagyon büszke volt rám. Tudta, hogy a fugázás után még kimentem a tanyára kapálni, gyomlálni. Nem csoda, hogy esténként, olyan fáradt voltam, hogy azonnal elaludtam.
Amikor elkészültek a kis kriptaszerűségek jött egy megyés püspök, aki hivatalosan felszentelte őket. Én is ott voltam, és büszkeség töltött el. Amiket akkor építettünk, a mai napig megvannak a temető bejáratánál. Akárhányszor elmegyek oda, és rájuk nézek, jó érzéssel tölt el, hogy ezek építésében én is részt vettem.
http://www.karikaturarendeles.hu/