PÁLINKÁS TÖRTÉNELEM…
Vajon mi történik velük? Kikkel? Hát velük, akik hivatalba kerülnek, egyik napról a másikra belecsöppennek abba a merőben új helyzetbe, hogy hatalmuk van, immár mások függenek tőlük, ráadásul szép számmal, amitől ők, anélkül persze, hogy tudnának róla, szép lassan elszakadnak, elszakadoznak a valóságtól. Mert valami ilyesmi kell hogy történjék velük, más magyarázat nincs, akárhogy töröm a fejem.
Akárcsak legújabb korunk hősei, a reality show néven futó tömegbutító műsorok szereplői, ők is nagy árat fizetnek az érvényesülésért: elfelejtik, hogy kétszer kettő az négy, meg kutyából nem lesz szalonna, gazdag ember sem izzad rózsaolajat. Mindeközben pedig csak sütkéreznek a semmiből támadt dicsfényben, egy darabig hunyorognak ugyan, de aztán a szemük hozzászokik a közönséges halandók szemét elvakító káprázathoz, s már úgy érzik, hogy ez a világ természetes rendje, akinek nem tetszik, vigyázzon, nehogy megüsse a bokáját.
Egyszer, régen, amikor még kilószámra faltam a könyveket, olvastam az író és újságíró Nemes György (1910-1998) visszaemlékezéseit. Nemes, ha valaki emlékezik még rá ebben a fájdalmasan gyorsan felejtő világban, az Élet és Irodalom kiváló főszerkesztője volt a hatvanas években, de fiatalon őt is elragadta a hév, s a negyvenes években kezdődő „ötvenes években” a Szabad Nép című pártförmedvény ifjúkommunista munkatársaként tevékenykedett, hozzáteszem, bár tudom, hogy ezt manapság nehéz felfogni, tiszta meggyőződésből. Mint visszaemlékezéseiben írja, egy nap egy nemzeti ünnep közeledtével csörgött a telefon a szerkesztőségi szobájában.
Őt keresték „fentről”, s közölték vele, hogy a nemzeti ünnep alkalmából mint hithű ifjú kommunista újságírót őt is kitüntetik majd a Parlamentben. Nemes alig kapott levegőt a boldogságtól, ám örömébe némi értetlenség és tanácstalanság vegyült, amikor „fentről”, a Pártközpontból felkérték, hogy ha már úgy is hivatalos a ceremóniára, írja meg Dobi István elvtárs, az akkori miniszterelnök ünnepi szónoklatát, amelyben köszönti a kitüntetetteket, tehát őt, Nemes Györgyöt is. Nemes vakarta a feje búbját kínjában, de nem olyan idők jártak akkoriban, hogy egy ifjú újságíró megkérdőjelezze a Párt akaratát. Megírta a beszédet.
És lőn. Dobi elvtárs a jeles napon felolvasta a határidőre elkészült és tapsviharral fogadott ünnepi beszédet, majd elvtársi kézrázás kíséretében átnyújtotta a kitüntetéseket. Jöhetett az elmaradhatatlan ünnepi koccintás az elmaradhatatlan barackpálinkával. (Nemzetvezetőnk nem véletlenül tartja alapvető élelmiszernek a magyar pálinkát…) Nemes György is ott állt a sorban, hogy összekoccantsa poharát Dobi elvtárséval, ám amikor végre az egyébként meglehetősen szűkös szókincséről ismert miniszterelnök színe elé került, talán valami kisördög mocorgott benne, de nem állta meg, hogy megjegyezze: „Dobi elvtárs, ma igazán szépen beszélt!” Dobi elvtárs erre szerényen elmosolyodott, sűrű szemöldökét összevonta, ahogyan hajdanán Rózsa Sándor tehette, és csak annyit mondott: „Hát, néha kijön a lépés az embernek.”
Kátrányos megkülönböztetés
Kátrányos megkülönböztetés Dluhopolszky László alkotása, aki díjnyertes alkotóként több pályázaton is elismerést szerzett. Hazánkban többek között a Nemzeti Sport munkatársaként és a volt Ludas Matyi főszerkesztőjeként találkozhattunk a munkáival. Idén megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetését a magyar karikatúraművészet jeles képviselőjeként a műfaj fennmaradása és színvonalának megőrzése érdekében végzett öt évtizedes munkája elismeréseként […]
Vicces pártbeszéd sztori