EGY TEKNŐSBÉKA NOSZTALGIÁZÁSA

Ha emlékezetem nem csal, ami azért egyre gyakrabban előfordul, egy bizonyos Alfred Hitchcock nevéhez fűződik az a gondolat, hogy nem mi nézzük a televíziót, hanem a televízió néz minket. Annak idején, a hetvenes években elhűltem e szavak olvastán, pedig sejtelmem sem lehetett még, hogy mit tartogat a jövő. Legrosszabb álmaimban sem vizionáltam, hogy a leghátborzongatóbb tudományos-fantasztikus regényeket az élet maga írja és hogy a magamfajta szerzet, aki egy teknősbéka tempójában igyekszik lépést tartani a technológia elburjánzásával, egyszer majd úgy csóválja a fejét a tengernyi műszaki csoda láttán, akár egy fejkendős, bütykös ujjú paraszt nénike, akit a hatéves dédunokája tanítgat a számítógép kezelésére.

Lépést tartani? Nem, amit én művelek ebben a vakítóan villódzó, negédesen zümmögő, áthatolhatatlanul sűrű rengetegben, az inkább teszetosza botorkálás vagy bukdácsolás. Gyakran elszontyolodom, mert, ahogy botorkálok, az egyik fal után a másikba ütöm bele a fejem vagy a bokám. És amikor már nagyon sajognak az elszenvedett sebek és maradék önbecsülésemet is kikezdik a lelkembe mélyen belevájó traumák, végső elkeseredésemben a megszépített múltat sírom vissza.

Pedig, pedig a múlt sem volt ám mézédes leányálom vagy napfényes délelőtt megejtett sétagalopp, hiszen hiába makacsoltam meg magam, hiába álltam hősiesen, a végsőkig a sarat és püföltem a patinás (Continental!) írógépet száz és száz oldalt fordítva, miközben mások már réges régen diktafont használtak vagy számítógépen írtak, amikor arra került a sor, hogy az írógépben szalagot kellett cserélni, éjnek évadján is szegény Édesanyámat (becsületes nevén: Mamó) vertem fel a legszebb álmából, hogy segítsen, mert egyedül nem boldogulok. (Ebből a szempontból nemes társaságba keveredtem.

Önéletrajzát olvasva derül ki Woody Allenről, hogy ő mind a mai napig kizárólag írógépen – amely egyébként lopott, de ez már egy másik történet – hajlandó írni, s ha a gépben cserélni kell a szalagot, vacsoravendéget hív, akit a finom falatok elköltése után, két pohár ital között mintegy mellékesen felkér az apró szívességre…)

Nem ragozom, sosem érnék a végére, annyi az én keservem meg bánatom, hogy naphosszat… Nem ecsetelem, mit éltem át a nyolcvanas, kilencvenes években, amikor a rendes évi vizitem alkalmából, amit Erwin barátomnál ejtettem meg Münchenben, a lakásához közeli műszaki áruházba tévedtem, s évről évre egyre kevésbé tudtam egyáltalán azonosítani azokat a placcra kitett kütyüket, amelyeken kisded gyermekek mindenféle gombokat nyomogatva foglalatoskodtak.

Akkor tudatosult bennem igazán a generációs szakadék fogalma… Nem idézem fel, hogy fordítóként mi játszódott le a lelkemben, amikor elakadtam, nem, nem egy bonyolult mondaton, hanem azért, mert a képernyőn valami olyasmi jelent meg, amit nem tudtam értelmezni, mire összevissza nyomogatni kezdtem a szimbólumokat a klaviatúrán, s odalett a többhónapos munkám. Nem teszek hamvába holt kísérletet sem arra, hogy drámai eszközökkel érzékeltessem, mi minden futott át az agyamon, amikor egész testemben remegve először odaálltam egy pénzautomata elé, hogy lesz, ami lesz, kipróbálom, hátha csoda történik, nekem is ad pénzt, ha ezt meg azt csinálom, csak nyugi. Nem vallom be, hogy mi történik az adrenalin szintemmel, amikor egy telefontársaság agyonsminkelt női alkalmazottja elveszti a türelmét, mert időközben ő is rájött már, hogy a látszat csal, én tényleg hibbant, lüke nénike vagyok.

Persze azt meg ő nem tudja, hogy a kezemben szorongatott sorszámból már facsarni lehet a nedvességet…

Nem, mindettől óvakodom, s inkább másfelől közelítem meg a jelenséget. Ez azonban csak úgy működik, ha aki ezt olvassa, és jóval fiatalabb e sorok írójánál, szabadjára engedi a fantáziáját, elképzeli, ahogy száz évvel ezelőtt ülünk a kemence padkáján, kukoricát morzsolunk, én meg közben mesélek, hiszen valamivel el kell ütni a csigalassúsággal csordogáló időt!

Na, most azokról az időkről mesélek, amikor az emberek hírből sem ismerték a mobiltelefont. Mert voltak ilyen idők is, higgyétek el! És abban a bizonyára nektek furcsának tűnő világban én egyszer egy óbudai lakótelepi garzon (27 négyzetméter, bizony ám!) lakásban éltem egy házasság után, melyről megint kiderült, hogy nem életre szóló. Ott, abban a csöppnyi kvártélyban szövögettem világmegváltó terveimet, s egy nap kedvem támadt arra, hogy telefonáljak.

Képzeljétek el, a lakásban nem volt telefon, így hát mi mást tehettem volna, lementem a lépcsőn (két emelet, lift nem volt!), kiléptem a ház kapuján, hogy minél előbb a szemközti telefonfülkéhez érjek, mert tudtam, hogy mi vár rám, sorban kell állni, kivárni az enyémet. Ám ahogy oda értem, meglepő látvány fogadott. Nem az lepett meg, hogy a fülke foglalt volt, arra lélekben felkészültem, hanem amit a fülke előtt láttam. Öt-hat ember várt a sorára, de közben nem őrjöngött, hogy várakoznia kell, hanem a hasát fogta a röhögéstől. Közelebb somfordáltam, s mit látok? A fülke ajtaja félig nyitva, mert a dagadt fickó alig fér el benne, s hangja messzire száll, az is hallja, aki nem akarja.

Elég egy-két perc, s én is rájövök, hogy a feleségével beszél. Kamionos, azt magyarázza a nejének, hogy elakadt Ausztriában, rettenetes a dugó, nincs értelme elindulni hazafelé, majd holnap reggel. Ha nem értenénk, miféle színjáték zajlik, ő segít. Látva a várakozókat, kitekint, s jelzi, hogy csaj van a dologban. És mi dülöngélünk, úgy röhögünk, már senkinek nem sietős a dolga, van, aki kacsint is a kamionosnak, csak nyugodtan, tőlünk akár órákig is győzködheti a nejét.

Hát bizony ilyenek voltak a mobiltelefon előtti idők. És mivel látom, fogy a kukorica, és ti sem orroltatok meg rám azért, hogy miféle ostoba történettel traktállak benneteket, elmesélek egy másikat.

Az úgy volt azelőtt, hogy én rendszeresen jártam a Pályára. Tudjátok, én Pályának hívom az MTK stadionját, ahová az Apám vitt ki először, és én ott rögtön otthon éreztem magam, mert imádtam a focit és azt a légkört, ami a focit ott körülvette, meg azt is élveztem, hogy az Apámmal végre egy húron pendülünk valamiben.

Aztán Apu, szégyenszemre, meghalt, és én már egyedül jártam ki a Pályára, hogy így is ápoljam az emlékét, meg lássam az MTK meccseit. És az egyik meccsen ismeretségbe keveredtem egy fura alakkal. Szeplős volt, vöröses hajú, de (!) mindenben egyetértettünk abból, amit a játékból láttunk. Beszédbe elegyedtünk. A focinak ugyanis megvan az az előnye a filozófiával vagy a politikával szemben, hogy lebontja az emberek közti korlátokat. És így történt, hogy a második vagy harmadik alkalommal már kiderült, hogy az én ki tudja honnan pottyant szomszédom egyetemi tanársegéd, bár ezt ki nem néztem volna belőle. Boldogtalan házasságban él, ám neje rövid pórázon tartja. Az egyetlen szabadság, amit eltűr neki, a meccs.

Kérne tőlem valamit. Na, mégis mit? Lett neki egy barátnője, még csak úgy, de most már nagyon szeretnék… Cseréljünk telefonszámot, én úgyis mindig kijövök a Pályára, tegyek meg neki egy szívességet, mert a felesége féltékeny. Szóval így történt, hogy azontúl meccs után én nem rögtön hazafelé vettem az irányt, hanem valamelyik aluljáróban találkoztam vele, és töviről hegyire elmeséltem neki az aznapi mérkőzés lefolyását, amit aztán a feleség ellenőrzött a másnapi sajtóban.

Látom, jól fogy a kukorica, s ha már így alakult, hadd kérdezzem meg tőletek: tényleg jobb lett a világ a mobiltelefontól?

Szentmiklósi Tamás

Élete

Az Eötvös József Gimnáziumban érettségizett 1971-ben. Érettségi után segédmunkás, konyhai kisegítő, könyvesbolti eladó, majd 1973-tól 1975-ig a Pénzügyi és Számviteli Főiskola külkereskedelmi szakának hallgatója volt. Egy évig angol szakos az ELTE Bölcsészettudományi Karán, aztán ugyanott a fordító és tolmácsképzőn szerzett végzettséget.

A Magyar Távirati Iroda külföldi sajtószolgálatánál helyezkedett el 1979-ben, itt dolgozott 1989-ig, közben párhuzamosan különböző nyelviskolákban tanár, illetve az OFFI (Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda) munkatársa volt. 1989 és 1991 között a Veres Pálné Gimnáziumban, majd 1991-től a Novus Gimnáziumban angoltanár.

Műfordítóként angolból fordít szépirodalmi és társadalomtudományi műveket, az alól kivétel Willy Brandt németből átültetett kötete (Szervezett őrület). A Kossuth Kiadó felkérésére 1988-ban lefordította Zbigniew Brzezinskitől A kommunizmus nagy bukása c. könyvet, a munka azonban végül nem jelent meg. Magyar származású szerzők angolul írt műveit is fordítja, Kolnai Aurél, Mannheim Károly, Róheim Géza tanulmányait ültette át magyarra.

Saját műveiben Szentmiklósi a karcolat és a memoár műfajának vegyítésével, néhol szociológiai igényű korrajzokban ábrázolja az elmúlt évtizedek magyar viszonyait. Írásaiból klubokban és kocsmákban (mely utóbbiak köteteinek visszatérő helyszínei) tartanak felolvasói esteket.

2007-től közel két éven át irodalmi és művészeti estek szervezője volt a Toldi Moziban. A Napút Online folyóirat állandó szerzője.

Művei

Írásai

• Porfelhő(Quóta Bt., 2008, ISBN 9789630643436)
• Füstvirágok – Egy disszidens kocsmatöltelék töredelmes vallomásai(Quóta Bt., 2009, ISBN 9789630665216)
• Korhatár nélkül(Quóta Bt., 2011, ISBN 9789638835413)
• Üzenőfalatok(Ganésha Szolgáltató Bt., 2012, ISBN 9789638835420)
• Ki nevet a végén?(Ganésha Szolgáltató Bt., 2013, ISBN 978-963-08-6269-1)
• Jöttem, láttam… (aztán nem győztem csodálkozni)(Ganésha Szolgáltató Bt., 2014, ISBN 9789630885935)
• A többit találd ki!(Ganésha Szolgáltató Bt., 2014, ISBN 9789631207705)
• Tibikönyv, avagy Minden a lélek!(Hegyi Zoltán Imrével, Jakab Istvánnal és Kállay Kotász Zoltánnal közösen, Műpártolók Egyesülete, 2014, ISBN 9789631213799)
• Felemás – Hány óra van?(Ganésha Bt., 2016, ISBN 9786158039208)
• Felemás – Ököl és szó(Ganésha Bt., 2016, ISBN 9786158039208)
• Vagy(Quóta Bt., 2016, ISBN 9789638835437)
• Kiöltöm a nyelvem(Quóta Bt., 2017, ISBN 9789638835444)
• Snóblizni muszáj(Quóta Bt., 2017, ISBN 9789638835451)
• Apu(Quóta Bt., 2018, ISBN 9789638835468)
• Egy krónikás dörmögései(Quóta Bt., 2019, ISBN 9789638835475)
• Csoda minden áldott reggel(Quóta Bt., 2019, ISBN 9789638835482)

Műfordításai

• Mitch Albom: Még egy nap(Könyvfakasztó Kiadó, 2006)
• Randolph L. Braham: A népirtás politikája – A Holokauszt Magyarországon(Új Mandátum Könyvkiadó, 2003)
• Willy Brandt: Szervezett őrület(Kossuth, 1987)
• Arthur Conan Doyle: Az elveszett világ(Ciceró, 1996)
• James Herriot : Minden élő az ég alatt(Aqua Kiadó, 1995)
• A homoszexualitásról(vál., szerk. Tóth László, ford. Szentmiklósi Tamás, ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszék Hilscher Rezső Szopciálpolitikai Egyesület, T-Twins, 1994)
• Michael Oakeshott: Politikai racionalizmus(Kállai Tiborral közösen, Új Mandátum Könyvkiadó, 2001)
• Beatrix Potter: Nyúl Péter és barátai(Eri Könyvkiadó, 1997)
• Dodie Smith: Száz meg egy kiskutya(Falukönyv-Ciceró Kiadó, 1995)
• Nira Yuval-Davis: Nem és nemzet(Szabó Valériával közösen, Új Mandátum Könyvkiadó, 2005)

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szentmikl%C3%B3si_Tam%C3%A1s