No smoking?

Kezd elegem lenni abból, hogy lépten-nyomon megkérdőjelezik az értelmi képességeimet, sőt az emberi értékeimet azért, mert dohányzom. Amikor tilos lett a dohányzás a megállókban, s az első napon megszokásból rágyújtottam a villamosra várva, még az a csúfság is megesett velem, hogy egy eltorzult arcú idős hölgy vékonyka öklét rázva, sziszegő hangon „lekommunistázott”!

Van, amikor kínomban azt bököm ki, hogy Einstein is dohányzott, de rögtön meg is bánom, mert vajon hányan tudják ma már hová tenni a zoknit sosem viselő és a világra nyelvet öltő Nagy Gondolkodót, s vajon az emberiség hány százaléka ismeri a tömött bajszú, nagy hajú Fizikus zseniális felismeréseit? Időnként Apámmal mentegetőzöm, aki gyerekkoromban elméleti rákkutató létére vígan fújta a füstöt az orrom alá, s rákban halt meg ugyan, de abban legalább akkora része volt a Vele kibabráló Történelemnek, mint a sokak által elátkozott nikotinnak. Ha jut idő a mesélésre, Nagypapát is felhozom példaként, az örökké gyógyszerszagú patikust, aki a halálos ágyán is a pizsama felső zsebében őrizte az utolsó szivarját, amelyet azért nem szívott el soha, mert az orvosok két évtizeddel korábban felemelt mutatóujjal eltiltották a pöfékeléstől.

Na és ott voltak a B. nővérek. Az egyikkel együtt dolgoztam az MTI-nek hívott hírgyárban, s amikor felmondtam, meghívtam vendégségbe, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Elfogadta a meghívást, de csak azzal a feltétellel, hogy a húga is vele jöhet, akivel valósággal össze volt nőve. Ha nem tudom, hogy egy évnyi korkülönbség van köztük, azt hihettem volna, hogy ikrek. Külsőre annyiban különböztek, mint két tojás. Egyformán öltözködtek, egyformán gesztikuláltak, és telefonon nem lehetett megkülönböztetni a hangjukat. Tudtam róluk, hogy anyátlanul nőttek fel, a korán megözvegyült apa egyedül nevelte fel őket.

„Rágyújthatok?” – kérdeztem, amikor helyet foglaltunk az asztalnál. Felcsillanó szemmel és egyszerre vágták rá: „ Persze! A Papa is mindig dohányzott!”