Mire várunk?

Élünk, tesszük a dolgunkat, örülünk, félünk, szomorkodunk, ha valami nem sikerül, várunk, bízunk a jövőben, hogy jobb lesz.

Mire is várunk?

Ha esik az eső, hogy kisüssön a nap, ha hideg van, hogy melegebb legyen, ha hőség van, hogy jöjjön végre az eső, Ha választás van, hogy nyerjen az, akire szavaztunk, ha nyert és nem ezt vártuk, hogy jöjjön az új választás, hogy megszabaduljunk tőle.

Ha betegek vagyunk, hogy meggyógyuljunk, ha már nincs több szabadság, de kéne pár nap otthon, mert beleőrülünk a hajtásba, hogy egy kicsit megbetegedjünk. Persze ne nagyon, csak épp annyira, hogy bebújhassunk a paplan alá, elengedjük magunkat, körülugráljanak minket, aggódjanak értünk, és gondoskodjanak rólunk. Arra vágyunk, hogy valami változzon, hogy az, ami épp van, és amit mások elkezdtek kritizálni, vagy mi untunk bele, legyen más, legyen jobb, legyen izgalmasabb.

Tisztelem és becsülöm azokat, akik kitartanak egy munkahelyen negyven éven át, akik egy otthonban élik le életüket, akik megöregednek gyerekkori szerelmük mellett, akik elégedettek azzal, ami van.

A világ, amióta az eszemet tudom, nagyon sokat változott. Emlékszem a hetvenes évek fényeire, a virágos ruhákra, apám pajeszáram, amit akkor pakompartnak hívtak, én csak takonypartnak, mert annak volt értelme. Emlékszem a zöld, elvileg pisztácia ízű fagyira, a csokorba kötött tíz szem cseresznyére a piacon, a vattacukorra, a similabdára, amit május elsején lehetett kapni a vásárban. A szekérre, és Elek bácsira, a síteri kocsisra, aki megengedte, hogy hajtsam a szekeret az akácos menti földúton.

Emlékszem a nyolcvanas évek diszkó slágereire, a síelésre, a ragyogó hóra, a hajpántra a nőkön, a nudistákra a Körös parton, a telefonfülkékre, az első színes tévékre a menő családoknál, akiket annak idején egyeseknek hívtak. Mi sokáig kettesek voltunk, mert csak nyolcvannyolcban lett színes tévénk. Fel a padlásra, kiabálás, fordítsd az antennát, nem jó, szemcsés a kép. Csapjál rá, eltakarodsz innen, drága volt! Hozzá ne nyúlj, hívjunk szerelőt! Úgysem értenek hozzá, új! Akkor megcsináljuk mi, na jó, de gyönyörű a képe!

Négy évvel később már röhögtünk ezeken az elavult készülékeken, aztán jöttek az ájbíemek az iskolába, az egyetemen, pedig még a nyolcvanas évek végén a ZX Spektrum volt a nagy szám, a Commodore 64 elképzelhetetlenül menő volt, arról csak ábrándoztunk. 96-ban már menő Ericson teló, nem a nagy bunkofon, hanem csak akkora, mint egy banán. Nem használtuk már a telefonfülkét, mert szinte mindenki megengedhette magának, hogy a kétezres évekre legyen ne csak neki, hanem a gyerekeinek is. És már zúzott a 2G, 3G. Néztük a Youtube videókat drága pénzért, mert az adatforgalom nem volt olcsó. Lassan megszoktuk, hogy évente változik annyit a világ, mint azelőtt tíz évente.

Nagyapám elrakta a tejes zacskót, abba rakta a kulcsot, a vetőmagot. Tíz tejeszacskó kiszolgálta egy évtizeden át. Most ott tartunk, hogy a Mount Everest tetején is műanyag van, minden óceán tele van szeméttel, mire kijut az átlagember a világűrbe, csak a szemetet fogja látni, mert oda lövik ki, ami már nem fér el a bolygónkon.

Termelünk, fogyasztunk, és már annyit kaparunk, gyűjtünk, hogy nem győzünk termelni. Hirtelen szűkössé válik a világ a hulladék hegyeknek, amivel megtöltöttük életterünket. Mennénk, szabadulnánk, de szűkül a hely, ahol még nincs ott a megtelt tábla.

És várunk, hogy történjen valami. Mi is?

Hogy eljön Jézus az angyalokkal, és a keresztények megmenekülnek. Mitől is? Mit is tesz majd Krisztus urunk? Elhordja a szemetet, amit bő negyven év alatt termeltünk? Mert nem volt elég, hogy keresztre feszítették a kortárs emberek azért, mert gyógyított, és jót tett, majd most, ha már kuplerájt csináltunk, egyértelmű, hogy jönnie kéne az angyalbrigáddal, hogy takarítsák el.

De ugyebár nem mindenki keresztény. Vannak más vallások is, meg ateisták is. Ők mire várnak? A nyugdíjra? Mert majd jó lesz, hogy negyven évig levonták a fizetésük harminc, negyven százalékát, és kapnak majd valami aprót gyógyszerre.

Netán arra várunk, hogy az a szupergazdag réteg, amelyik a profit 99%-át megtartja, mert a világ működik az 1%-os alamizsnából is, amit a bérből és fizetésből élők várnak minden hó végén, hogy majd hó elején rendezik a tartozásokat. Arra várunk, hogy majd ők nem akarnak többé hatalmon lenni, hanem önként és dalolva bedobják a közösbe a hiányzó 99% pénzt, és mindenki hátradőlhet, hisz innentől kezdve elég heti egy órát dolgozni, a többire futja a közösből. Ez lesz majd a várva várt mennyország?

Amikor fekete fehér tévénken vártuk azt a heti egy-két nézhető műsort, nem volt hír, hogy mínusz harminc fok van télen, és három méter hó esett a hegyekben. Most, bréking van, ha november végén nem az első hó, hanem a nulla fok megérkezik. Ezt már nem bírjuk, várjuk a tavaszt.

Végre kiderült, hogy jön az oltás, van sokféle, egy évük volt kifejleszteni, ha hihetünk a híreknek, és idén kezdődött a Covid, amely ugyan már a tavalyi szennyvizünkből kimutatható volt, de ugyebár a hivatalos források, csak a vuhani denevér levest nem tartják konteónak. Igen a hírek, amiket nap mint nap olvasunk, várunk jönnek. Az egyik fake news, a másik, hivatalos hazugság. De várjuk, mert tudni akarjuk. Mit is?

Hogy nem hülyítenek bennünket tovább, és végre a valóságról hallunk tényleges adatokat, és nem az éppen aktuális politikai vagy gazdasági érdek-hálón szűrt információt csepegtetik hírre éhes szánkba?

Aki volt olyan bátor, és idáig eljutott az olvasással, valószínűleg a kitartó, gondolkodó emberek közül való, akinek van véleménye, és valószínűleg tudja a választ az összes kérdésre?

Mire várunk? A nagy semmire. Hiába várunk. Tenni kellene. Végezni a dolgunkat. Rendet teremteni itt is, ott is, mindenütt. Elegen vagyunk rá.

Gidófalvi Lehel