Készülődés a bálba
Írta: Dusi Bíró
Mint a többi korombeli lány, én is vártam szombatokat. Már hétfőtől fogva csak arra tudtam gondolni, hogy milyen feladatot kell teljesítenem ahhoz, hogy ne legyen kifogás ellenem, és anyám elvigyen a bálba.
Kéthetente vettem magamnak egy ruhának valót, amit a varrónőm szombatra elkészített. Olyan ügyes volt, hogy csak egyszer kellett próbálnom. Tökéletesen illett rám. Mondta is mindig, hogy rám könnyű ruhát varrni, mert mindenem arányos, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Volt olyan eset is, amikor a próba helyett, már a kész holmit hozhattam el.
Péntekenként rendszeresen jártam a fodrászhoz is, mert csak szép frizurával lehetett oda menni. Mit szóltak volna a fiúk, ha zilált fejjel állítottam volna be. Adtam magamra, a külsőmnek pedig mindig tökéletesen kellett kinéznie.
Amikor eljött a várva várt szombat, az egész lakást ki kellett takarítanom.
Ezt anyukám alaposan leellenőrizte, és ha rendben talált mindent, akkor elindultunk a bálterem felé.
Volt egy közelebbi út, amin keresztül hamarabb oda tudtunk érni. Ez volt a Tisza parti gát. Azon könnyen odasétáltunk. Amikor odaértünk, arra sem maradt időm, hogy leüljek,
mert már jöttek is felkérni a táncpartnereim.
Boldogan mentem, főleg ha olyan fiú kért fel, aki nagyon jól tudta lépéseket. Akkor szinte repültem a karjai közt, olyan boldog voltam. Egy-egy fiatalemberrel alig tudtam táncolni, már kért fel a következő. Egész este volt partnerem, nem árultam egy percig sem a petrezselymet. Sokszor reggel ötkor értünk haza.
Egyszer, amikor mentünk hazafele a gáton, anyukám elkezdett sikítozni, és felfelé kapkodni a lábait. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett. Kiderült, hogy amíg mi a bálban voltunk, békaeső esett. Ez nem volt ritka jelenség mifelénk. Tele volt a gát teteje kicsi, varangyos békával. Ez rémítette halálra anyámat.
Én nem foglalkoztam velük. Nem léptem rájuk csak óvatosan kikerültem őket.
Anyukámat pedig kinevettem. Ő erre azt mondta, hogy vihogjak csak, délután majd sírni fogok. Ezért nem visz majd el ötórai teára.
Én egyből elhallgattam, mert nem szerettem volna lemaradni, arról a pár órás táncról sem. Igaz, hogy ott csak 10 óráig lehetett lenni, de annak is örültem. Mozin, színházon, és a táncesteken kívül más szórakozási lehetőség nem volt arrafelé. Esetleg nagy ritkán nóta estére lehetett beülni valamelyik vendéglőbe.
A szombat éjszakai hazamenetel után anyukám lefeküdt. Nekem pedig neki kellett állnom főzni. Csak az ebéd után, ha elmosogattam, akkor fekhettem le, arra a három órára. Utána viszont kezdődött az ötórai tea.
Onnan 10 órakor eljöttünk, és ha délutános voltam, akkor szerencsém volt, mert amikor mindenki elment hazulról akkor én még visszaaludhattam, és kipihenhettem magam.
Viszont soha nem éreztem magam fáradtnak. Annyi energiám volt, hogy még akár három napig is ébren tudtam volna lenni. Nem volt nálam boldogabb senki. Amikor mehettem táncolni, és a fiúk majomszigetet alkottak körém, a sorukra várva, hogy táncolhassanak velem, az volt számomra a mennyország.
Szerettek, mert mindegyikükkel egyformán kedvesen bántam. Viszont engem nem érdekelt senki, hiszen még csak 14 éves múltam, de a koromat meghazudtolva, erős, fejlett, kisportolt lány voltam. Az utcánkban hat fiú volt belém szerelmes, (ezt már csak akkor tudtam meg, amikor férjhez mentem). Nem mertek udvarolni, mivel féltek egymástól is. Amiért mi együtt nőttünk fel, nem is gondoltam arra, hogy szomszéd fiú legyen a férjem.
Volt ott olyan szokás, hogy a fiúk vigyáztak a lányokra, és idegen városrészből való srác be sem tehette a lábát a környékre.
A mi részünket, Téglaháznak, hívták. Mellettünk, volt a Csiszlikó, utána a Fodortelep, aztán a Tabán, és Alcsisziget. Onnantól már külterület volt, és kezdődtek a laktanyák.
Aztán 1959 Novemberében egyszerre négy utcabeli fiút vittek el katonának, és felbomlott egy időre, az a bizonyos őrző-csapat aki vigyázta a téglaházi lányokat.
Mire ők leszereltek, nekem már volt vőlegényem, aki elvitt engem onnan, és kiemelt a megszokott környezetemből.
Báli emlékek
