A PORNOGRÁF GOLYÓSTOLL

(1961-62?)

A szőke hajú Zoli osztálytárs volt az alsóban. A banda tagja. Mi, négyen-öten sokat csavarogtunk, ökörködtünk, fociztunk, szánkóztunk együtt a Téren. Próbáltunk hasonlóképpen öltözködni, ami azért könnyen ment akkoriban, amikor mindnyájan konfekciós ruhadarabokat viseltünk. Szertartásosan köszöntöttük egymást, ugyanazokat a szavakat és szófordulatokat használtuk. A szociálpszichológia nyelvén szólva csoportidentitásra törekedtünk. Zoli különben zárkózott kölyök volt. Ritkán szólalt meg, akkor is halkan. A szemét többnyire lesütötte, kerülte a konfliktusokat.

Egy nap azonban beütött a ménkű. Egy csapásra megváltozott minden. Az én életemben is, mert válaszúthoz érkeztem, ahol dönteni kellett.

Történt, hogy egy utolsó órán Zoli feltűnően nem figyelt, a pad alatt tett-vett lázasan, amit a tanító néni kiszúrt magának. Nesztelenül közelített, aztán lecsapott, akár egy ragadozó madár a kék semmiből, s előrántotta Zoli karját a pad alól. Zoli tenyerében bűnös tárgyat szorongatott: egy golyóstollat, persze nem akármilyent. A toll testét egy bikinis női alak ékesítette, és ha a tollat fejjel lefelé fordítottad, a bikini eltűnt a néni testéről, s a szemed elé tárult mindaz, amitől remegve óvott bennünket a felnőttvilág – csupaszság, meztelenség, dús, omlatag keblek, titokzatos és bozontos szeméremszőrzet.

A rajtakapott Zoli arca lángba borult, s ahogy láttam, legszívesebben kiszaladt volna világból – mindörökre. A tanító néni arca is elvörösödött. Akkor azt hittem mérgében, ma már nem vennék azért mérget rá. Rögtön elkobozta a golyóstollat. Nemsokára a fülemet máig sértő csengőszó jelezte a tanítás végét. Zoli megsemmisülve tántorgott ki a teremből. Indultam volna utána, de a tanító néni utamat állta.

„Tamás, iskola után elmész Zoliékhoz, és odaadod az édesanyjának ezt a…, ezt a tollat. Mondd meg neki, hogy beszédem van vele. Azért mindennek van határa!”

Motyogtam valamit, de nem volt mit tenni. A toll forró krumpliként égette a tenyerem, el is hajítottam volna, de nem lehetett. Tanítás után Zoli eltűnt, mint a kámfor. Én napközis lévén csak késő délután indultam haza. Zoliék a Tér túlsó oldalán laktak, tízpercnyire az iskolától, kettőre tőlünk.

Útközben kavicsokat rugdalva magam előtt egyfolytában a tollat forgattam, és bár a látvány megörvendeztetett, mégis rosszul éreztem magam a bőrömben. Zoli anyja jelent meg előttem, és egyáltalán nem fűlött rá a fogam, hogy bemártsam a barátomat. Odafelé többször megtorpantam, s arra gondoltam, hogy lesz, ami lesz, egy kanálisba hajítom a tollat, nem érdekel, mit szól majd a tanító néni. Végül mégiscsak a ház elé értem, felbaktattam a lépcsőn, és becsöngettem. Zoli anyja nyitott ajtót pongyolában: vékony, megviselt nő, akinek kezén dagadoztak az erek, varrásból élt, és egyedül nevelte fiát. A puritán, egyszobás lakás csak úgy ontotta magából a tisztítószerszagot és a szomorúságot. Én a zsebemben lapuló tollat markolásztam görcsösen, de már tudtam, hogy semmi pénzért nem adom oda.

„Csókolom, a Zolit keresem” – hebegtem.

„Szia, nincs itthon. A Téren van.”

„Akkor én már itt sem vagyok, megkeresem” – hadartam.

Elköszöntem, és lefelé kettesével vettem a lépcsőket. Az utcára érve nagyot szippantottam a szeptemberi levegőből. Mázsányi súly zuhant le rólam. NEM LETTEM ÁRULÓ!

Jogász körökben úgy tartják, hogy a fiók mélyére süllyesztett akták fele magától megoldódik. Lehet benne valami. Zoli soha nem tette szóvá az esetet, a tanító néni pedig hallgatott, akár a sír. Talán rádöbbent, hogy miféle helyzetbe sodort, nem tudom.

Én? Nos, én jó néhány boldog percet töltöttem még a bikinis hölggyel, és idomai csodálása közben olykor egészen nagyfiúnak éreztem magam, aztán tényleg egy kanálisba hajítottam a golyóstollat.