Írta: Blogosz
Humoros nyaralás
Első rész itt: https://www.antinetpresszans.hu/humoreszk-utazasrol/
Forrás: http://mesenincs.blog.hu/2018/02/18/nekem_epitettek_dubajt#more13644110
Állítólag 2021-re lesz készen Dubaj, akkorra fejeződnek be az építkezések (szerintem akkorra sem). Most ugyanis alig ér véget néhány, máris kezdődik több újabb: az új városrész fele már csillog-villog, a másik fele állandóan épül.
A szálloda amúgy belülről teljesen rendben van, de kintről most, éjszaka is beszűrődik az építkezés zaja, és például az előbb jött vagy öt betonkeverő autó is, éjjel pedig végig betonoztak (nappal nem), most pedig más munkálatokat végeznek, a levegő pedig jó poros az ilyesmitől. Egy szálloda épül. Pont mellette pedig már készen is van egy másik, de még nem nyitott meg. És ha ez az építkezés itt befejeződik, a város hatvanhat részén épp zajlani fog százhatvanhat másik.
Ha távolabbra nézek, éjjel látom a város fényeit, egy mecsetet, és a már működő Marriott szállót. Most pedig, hogy immár reggel folytatom ezt a bejegyzést, a tetőről pedig látszik, hogy nem túl messze van a Burj Khalifa is, a világ legmagasabb épülete. De csak kicsit látszik: köröskörül ugyanis, akármerre néz az ember, homok homályosítja a kilátást. És ez már nem az építkezésektől van: sivatagi homok ez, bár most nincs homokvihar, mégis egyszerűen bejön a városba.
Az egyik pakisztáni szállodai alkalmazott elmondása szerint „nem mindig ilyen, délutánra leülepszik”. Mert amúgy most még csak reggel 9:30 van (otthon 7:30). De máris jó meleg van kint, február 18-án: olyan 25 fok lehet, a tetőn lévő kis medencénél már napozik is egy orosz pár. Amúgy persze légkondi mindenütt, sőt, imádják (számunkra legalábbis) túlhűteni a helyeket, a szálloda folyosóján például kifejezetten fázom – dehát el is lehetne pusztulni itt majd nyáron, a 45-48 fokos melegben ha nem ez lenne.
Alapkérdés az is, legalábbis számunkra, hogy akkor hogyan is bánnak ebben a kultúrkörben a nőkkel, meg hogyan viszonyul hozzájuk a társadalom. Nos, most, hogy közelebbről látom, végre konkrét tapasztalat birtokában mondhatom, hogy fogalmam sincs.
Mondom: itt az arab világ leggazdagabb és legfelvilágosultabb részén vagyunk. És csak nem értem. A saját állampolgárait nagyon jó anyagi körülmények között tartja, kényezteti az állam, igazi jóléti állam épült itt ki nekik. A nőket is. De, hogy milyen is a helyük a társadalomban, azt csak nehezen tudom belőni így is. Mert egyrészt helybeliekkel eleve ritkán találkozni itt, az új Dubajban, ahol a túlnyomó többség külföldi, még az itt dolgozók is.
Másrészt meg nehéz is lenne szóbaállni velük, mivel itt a tetőtől talpig feketében, sötét szellemként vonuló helyi nőket elvileg fotózni sem szabad, az pedig állítólag a tisztelet jele, ha nem beszélsz hozzájuk, amikor nincs velük férfi. És persze el is kell fedniük magukat. Úgyhogy csak azzal maradtam, hogy valószínűleg nekik nem akkora trauma ez itt, nem elnyomva érzik magukat, hanem ez a kultúrkör ezt irányozza elő női sztereotípiának, ők ebbe nőnek bele, természetesnek veszik, mint otthon a mieink, meg mi magunk is az ottani viszonyokat. Úgy nagyjából.
De meglepődve tapasztalom, milyen nehéz kivakarnom az európai agyamból azt az elképzelést, hogy az utcán elfátyolozott nők (otthon nem kell eltakarniuk magukat) itt megalázottak és elnyomottak – holott valószínűleg egyszerűen csak más iskolája van ennek is, és kész. Ennél nüanszáltabban, részletekbe menőbben pedig – ámbár ez lenne ebben a fontosabb – képtelenség látni itt e témában.
További érdekesség, hogy – persze Dubajban is megvan a csillogó és káprázatos új városrész mellett a helybeliek lakta régi is – a milliós metropolisz lakosainak immár csak kis része helybeli, a többség betelepült. Ugyanígy van ez a fővárosban, Abu Dzabiban is. A fejlesztésekben közreműködő munkások többsége pakisztáni és indiai, a turistákat ellátó rendszerekben is nagy számban ők dolgoznak, míg a modernizálás kidolgozói, a különféle szakemberek nyugatiak, ezen belül sokukat hívják például Európából is. Ugye itt nagyváradiként megemlíthetem, hogy tavaly május óta épp Abu Dzabiban dolgozik az egyik helyi közszállítási cég vezetőjeként az az ember is, aki előzőleg a nagyváradi tömegközlekedési vállalat vezérigazgatója volt.
Árnyékot vet azonban minderre – legalábbis számomra, bár attól még én is csodálom az egészet – az a tény, hogy persze ez a fantasztikus fejlődés nem egy demokratikus országban és nem is demokratikus térségben zajlik. De hát rengeteg más példáját is láthattuk és láthatjuk a világban annak, hogy a gazdasági fejlődés nem szükségszerűen jár kéz a kézben a politikai, és mondhatnám a mentális fejlődéssel sem. Hiszen az Egyesült Arab Emírségek is abszolút monarchia, a mi fogalmaink szerinti elnöki és miniszterelnöki tisztségeket is két uralkodó tölti be, mégpedig az ország két legerősebb régiójának vezetői, tehát Abu Dzabi és Dubaj fejei.
Az iszlám és annak szokásai, törvényei uralkodnak, és figyelnek a háttérben, azzal együtt, hogy a turizmusra összpontosító Dubaj és Abu Dzabi lakosai és hatóságai igyekeznek türelmesek és elfogadóak lenni a látogatókkal, sőt e helyeken a kedvükben is járnak, mert ebből élnek. Ezekre a bevételekre igyekszenek átállítani az országot az olajdollárokról. Mindezek dacára én meg a Föld egy dúsgazdag, de számomra, számunkra túl korlátozó régióban járok. Ami persze egzotikus is. Részben épp amiatt is, amilyen korlátozó, meg amennyire egyszerre jár fényévekkel előttünk és közben mögöttünk is. Bár ez utóbbi nem is mögöttünk, hanem egy egészen más (tév)úton. Miközben meg nyugati szakértőkkel fejleszti magát nyugatiassá.
Az is sokszor eszembe jut itt,a rengeteg nahát és wow és hűha mellett, hogy vajon mi lesz itt száz év múlva, milyen helyzet, állapotok, mivé lesz ez a mesebeli táj, itt a sivatag mellett. Hogy bejön-e a számításuk, ami egyelőre persze nagyonis bejött. És meddig fejlődhet még, mivé, plusz mennyire tartós ez a rengeteg elkápráztató díszlet.