Humoros kutya történet
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Sokan vagyunk úgy, hogy kis kocka házakban, falakkal határolt szűk térben élünk, körbevéve a város barátságtalan betonfelületével. Itt-ott akad ugyan egy kis parkocska, de az közel sem dobja fel annyira a hangulatunkat, mintha nyáron egy szilvafa alatt iszogatnánk a limonádénkat, vagy kisüstit. Attól függően, hogy ki milyen formában szereti a gyümölcsöt fogyasztani.
Talán a legtöbb városi ember el is riadna attól, mennyi teendője akadna egy ház körül, de attól még ábrándozhatunk egy kis zöld után. Ezért bevisszük az otthonunkba a természetet. Van, aki megelégszik egy kis fűszerkerttel, vagy egy akváriumnyi aranyhallal. Mások már hörcsögöt vagy tengerimalacot is akarnak, de a szomszédjaink örömére dalos-csicsergő madarakat is tarthatunk. És innen, már csak egy lépés a macska, esetleg a kutya. Előbbi talán megritkítaná a fentebb említett állományt, de már kitenyésztettek csak erre a célra lusta, szobacicákat, akiket csak etetni és simogatni kell. Természetesen felváltva, és ha lehet egész nap.
Az ebekkel más a helyzet, ők mozogni akarnak, és az alomra sem fognak rászokni. Így elég gyakran látni a lakótelepek parkjaiban, hajnalban, vagy késő este, gazdikat, akik otthoni ruhájukra rávett nagykabátban rimánkodnak a kutyulinak, hogy kakiljon már végre. Ő természetesen hallani sem akar ilyesmiről, mikor annyi új dolgot kell megszaglásznia, vagy ráérősen szaladgálnia. Ezt onnan tudom, hogy nekem is volt egy.
A kétezres évek elején történt, amikor az EU csatlakozás után oly sokan vették a nyakukba a világot, és költöztek ki végleg. Többek között egy jó barátom is. Minden ingóságát belerámolta két bőröndbe, és utazásra készen állva már csak a pár hónapos kedvencével nem tudott mit kezdeni. Aranyos volt, esetlen, és nyálas (nem a barátom), és gondolhatják, hogy nem kellett sokat győzködni ahhoz, hogy a kutyuli nálam kössön ki.
A Stephordshere Terriert Broncónak hívták, és a hozzám költözését meg is ünnepeltük egy fél papucsom szétrágásával és a bőrfotel megkaparászásával. Pedig csak egy órára ugrottam el a helyi kisállat-áruházba. Mezítláb közlekedtem otthon ezután, de így hamarabb megtaláltam a kis pisi-tócsákat, melyeket az éjszakai mosdóba botorkáláskor szerettem csak igazán felfedezni. Nem is ez volt a legnagyobb gond, mivel az egyetlen szőnyegemet már az összeköltözéskor feltekertem.
Bronco nem szeretett egyedül aludni, és mivel nagyon is leleményes volt, bármilyen megoldást találtam fel a kizárására a hálóból, a végén valahogy mindig az ágyamba került. Arra még nem jött rá, hogyan legyen szobatiszta, de amellett, hogy ki tudta nyitni az ajtót, át tudott mászni az összetolt, barikádként használt bútorok alatt is. Ha pedig végül bejutott az ágyba, meg sem moccant, addig aludt, amíg én. Reggel pedig, ha felébredtünk, felpattant az ágyból, és elvégezte a dolgát a háló közepébe.
Viszont nem hiába vagyunk mi a tápláléklánc csúcsán, túljártam az eszén. Mikor felébredtem, kikaptam az ágyból, majd pizsamában, csizmában és télikabátban rohantam is le vele a parkba. Egy idő után viszont mégis rá kellett jönnöm, hogy nem vagyunk egymásnak valóak. Bronco egy örökmozgó, szeretetre éhes kiskutya volt, aki egész nap vonyítva várta, hogy hazatérjek hozzá. Én viszont nagyon sokat dolgoztam, ezért sajnos mennie kellett.
Egy ismerősömnél kötött ki, hatalmas kertes házuk volt, ahol Bronco egész nap eljátszadozhatott. Igen ám, de nem értette, hogy neki miért is kell odakint lenni, ha a négy fal között annyi érdekes rágnivaló akadt. Mivel leleményes kutyus volt, felugrott hát a fejmagasságban lévő fürdőszobaablakhoz, melyet benyomva orrával ki is nyitott. Este már ismét nálam aludt, mivel az ismerőseim kiadták az útját, egy zacskónyi megcsócsált papuccsal együtt.
Úgy éreztem, hogy meg kell mutatnom Broncónak, mik a szabályok. Ezért másnap, mielőtt elmentem volna otthonról összekötöttem az előszoba közepén az összes ajtó kilincsét egy derékmagasságban vezetett spárgával. Gondolom, nem okozok meglepetést avval, ha megírom, hogy a kutyus középen kettéharapta a csomót, és kinyitotta az összes ajtót. Viszont nem rágott szét semmit, hanem lefeküdt a nappali közepére. Ekkor vált világossá a számomra, hogy valójában ő az úr a háznál.
Természetesen, mivel ez egy vidám történet, boldog véget is ér majd. Egy másik ismerősöm nagymamájánál kötött ki, Pest mellett egy kis házban. Egyetlen kutyusként, ő lett a néni kedvence, és azóta is, csak hízik és rágicsál, meg szaladgál a kertben, madarakat és csirkéket kergetve.
http://www.karikaturarendeles.hu/