Humoros gasztronómia
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Minden nemzet szereti a hasát, hisz legyen szó egy tengerparti halászfaluról, hegyi kunyhóról, vagy nagyvárosi luxuslakásról, az ízek hozzákötnek minket a gyerekkorunkhoz. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van olyan kedvenc étele, melyet csak az anyja, vagy nagyanyja tudott elkészíteni. Baráti társaságokban is legendákat szoktak regélni olyan apukák halászlevéről, akik fél napig kotyvasztották a bokor mellett a frissen kifogott zsákmányt.
Viszont ahogy növünk, cseperedünk, úgy nyílnak ki ízlelőbimbóink a nagyvilág felé, és elkezdünk más menüket is felfedezni. Még nem is olyan régen egy ideológia vezette éttermi kultúránkat, mégpedig az hogy nagy adagokat ehessünk, olcsón. A megfizethető vendéglők többsége szinte ugyanazzal a menüválasztékkal várt minket bárhol is tértünk be egyikükbe kis hazánkban.
Rántott, sült húsok kombinációja, készételek, kertész sali, hasáb-buri, püré, rizi-bizi, vegyes köret, talán krokett és desszertnek a négy muskétás: Somlói, Palacsinta, Gesztenyepüré és Fagylalt. Tudtuk mit várhatunk a pénzünkért és a számla rendezése után, jóllakott böffentésekkel nyugtáztuk az újabb lakomát.
Egy idő után viszont két dolog történt. Elindultunk utazgatni (az étteremtulajdonosokat is beleértve), és özönleni kezdtek hozzánk a turisták (a külföldi befektetőkkel együtt). És láss csodát, megindult a gasztronómiai forradalom. Az éttermek kezdtek átalakulni (az egyszerű és a félig romos lett a nagyszerű), az étlapok pedig egyre érthetetlenebbé váltak számunkra.
Előtte még a csoki-mouseról se hallottunk, de közben kiderült, hogy zöldségből is lehet csinálni. Az sós és az édes már nem mindig következett egymás után és mi pedig saját nyálunkkal viaskodva olvastuk a hangzatos ételek melletti felsorolást. A sót a Himalájából hozzták, a marhát Argentinából, a paradicsomot toszkánából, a krumplit Idahó-ból és a szósz meg francia zöldbors-ból készült.
Így a régi étteremi élmény, mely abból állt, hogy kihozták, befaltuk, böfi, átalakult egy egész estén át tartó nyálnyeléses gasztronómiai előjátékká. Már nem tudtuk többé, hogy mit fogunk enni, de a helyek kialakítása, az egzotikus ételfelsorolás és az olyan szavak használata a menüben, mint „kézműves, saját kertből, áfonyahab, lazactatár, fűszeres szuflé, stb” azt sugallták nekünk, hogy az csakis finom lehet.
Korábbi ideológiánk pedig, hogy olcsó legyen a hely, nagy adagokkal, lassan feledésbe merült. Étterembe sem azért járunk már lassan, hogy zabáljunk, hanem az élményért, amit a hangzatos címekkel rendelkező séfek nyújtanak nekünk.
Viszont az ízlelőbimbóink provokálás nem vendéglátóhelyeken kezdődik, hanem az otthonunk kényelmében. Nincs is annál jobb, mint amikor kolbászos kenyeret falva azt nézzük, hogy miként készül a Sztroganoff, és nem is szakács az, aki recept nélkül nem tudja megsütni a Wellington bélszint.
Mi pedig minden ilyen hangzatos recept után megígérjük (vagy megigértetjük), hogy fel lesz tálalva egyszer, egy vasárnap délután. Éhesek vagyunk, és nem ételre, hanem az ismeretlen csábító ízeire, és ezt semmilyen fogás nem tudja csillapítani.
Egy átlagos háziasszonynak évekre előre megvannak már a kipróbálandó receptkombinációk, és ez persze jó. A fejlődés mindig változást hoz magával, de azért ne repüljünk túl magasra Nap felé. Lehet, hogy mi nem fogunk lezuhanni a mélybe, mint Ikarusz, de ha túl sok inger ér minket és mindent ki akarunk próbálni, egy idő után talán a különleges is átlagos lesz, és akkor mit fogunk tudni értékelni?
