A HETES BUSZ

A hetes busz nekem olyan, mint az ország, ahová születtem, ahol, tetszik, nem tetszik, élek, vagy pátoszosan szólva a hetes busz az én szememben maga az élet. Akárcsak honfitársaimat, az utastársakat sem tudom megválogatni, s bizony nem mindegyiknek lehet a tenyeréből enni. Mindenféle szerzet társaságában kell a buszozást kibírni, átvészelni, túlélni, amíg el nem jön a leszállás ideje. Ahogy ott együtt zötykölődünk, rázkódunk, meg-megtántorodunk, ülőhelyre ácsingózunk, lopva vagy nyíltan fürkésszük, méregetjük egymást, olykor-olykor szóba is elegyedünk, amiben időnként nincs sok köszönet, mert összezördülünk. Ezer szerencse, kuncogok magamban, hogy előbb-utóbb, ha előbb nem, a végállomáson hátat fordíthatunk egymásnak. Előfordul persze, hogy megelégelem a dolgot, idő előtt leszállok, ám aztán győz a józan belátás, kénytelen-kelletlen visszaszállok, s újra elvegyülök, hogy eljussak A-ból B-be.

Alkalomadtán karszalagos emberek ellenőrzik utazásom jogosultságát. Azelőtt szigorúbbak voltam velem, ma már kézlegyintéssel elintéznek. Legalább ennyi hasznom legyen az öregedésből!

Egyre inkább megviselnek az utazással járó viszontagságok. Például az, amikor a busz, mintha csak ki akarna babrálni velem, megvonaglik, hirtelen megtorpan, én meg kis híja hogy el nem terülök, mert a fogantyú majdnem kicsúszik a kezemből, de aztán megsegít az életösztön.

Időnként annyira sokallom a mindennapi kínlódást, hogy az is megfordul a fejemben: nincs az a pénz, amiért még egyszer felszállnék. Aztán mégis rázkódom, kapaszkodom, egyik lábamról a másikra állok, helyezkedem újra – utazom, ahogy a többiek.

Bolond napokon eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha soha nem szállnék le. De olyan nincs. A végállomáson mindenkinek el kell hagynia a járművet.

Humoros buszos elmélkedés