Zöld erdőben jártam -

Zöld erdőben jártam

Írta: Dusi Bíró

Történetek az erdőből

Egy vasárnap elmentünk a férjemmel a Somogy megyei Kaszó pusztába. Egy szép üdülőhelyet találtunk, majdnem az erdő közepén. A környezet lenyűgöző volt és a hozzá tartozó kis tó is mely a horgászparadicsomnak számított

Kora reggel érkeztünk. Gombászni szerettem volna. Mivel mi voltunk az elsők, és előtte három napig esett az eső, rengeteget találtunk. Sajnos nem vittünk elég sok szatyrot, hogy mindet elhozzuk. Vargányából, két zacskóval is szedtünk, és a galambicából, valamint mifelénk nyúlgombának nevezett szegfűgombából is akadt bőven. Csodálatos volt, ahogy a fák alja telenőtt terméssel. Lehetett válogatni bőven. Csak a szép fiatal gombákat szedtük fel, meghagyva az öregebbeket szaporodni. Rengeteg volt.

Életemben ennyit, csak egyszer láttam, amikor úttörő táborban voltam 1O éves koromban, Salgóbányán, egy kis falu mellett. Akkor tanultam meg azt is, hogy milyen fajta gombát merre találok.
Idővel ez is megváltozott. Ahogy szegényedett a nép, egyre többen járták az erdőket. Volt aki eladásra gyűjtötte őket. Én általában enni szedtem, mert nagyon egyszerűen el lehetett készíteni, és egy kis nokedlival. Kiadós ennivaló volt a család számára. Mindenki szerette, és nem tudtuk megunni.
A vargányagombát leszárítottam, és üvegekben tároltam. Télen finom gombalevest lehetett főzni belőle, igazi házi füstölt kolbásszal. Akkoriban még nem voltak elterjedve a fagyaszók, csak így lehetett elrakni.
Amikor kint jártam az erdőkben, mindig kedvem támadt énekelni, és kiadni magamból a feszültséget. Szegények voltunk, kilátástalan élettel, de amikor ott jártam, a zöld erdőben akkor minden nagyon szép volt, és elfelejtkeztem, a nyomorról, amiben éltem, mint ahogy a családom is.
Bátran jártam keltem az a fák között, amiket jól ismertem, és nem kellett félnem, hogy eltévedek. Megjegyeztem mindig, hogy hány lénián mentem keresztül, így mindig visszataláltam.
Volt a faluban több olyan idős család, akik már nem tudtak elmenni gombászni. Ha megkértek rá, akkor nekik is szedtem annyit, amennyit kértek. Cserébe tyúkot, vagy egy tábla szalonnát kaptam, aminek nagyon örültem.

Egyszer a férjem is eljött velem. Mivel odavalósi volt, jobban ismerte a környező erdőket mint én. Elvitt egy olyan részre ahol még soha nem jártam.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy kígyók napoztak az úton. Még szerencse, hogy a férjem nem taposott rájuk. Pont átlépte őket, de én megálltam, Már eléggé messze ment a amikor figyelmeztettem.

Lassan visszajött, mert én nem mertem továbbmenni. Homoki viperák voltak, egy egész csapat. Nyolc darab sárgásbarna, fél méter hosszúak. Akkor megfogadtam hogy többet soha nem megyek el egyedül az erdőbe. Nem voltam már olyan bátor, tudván, hogy ennyi gyilkos kígyó hemzsegett a rengetegben.

Attól kezdve már ritkábban jártam mert nem mindig sikerült kísérőt találni. Később már nem csak gombát szedtem, hanem medvehagymát, somot, csipkebogyót, galagonyát, és áfonyát is. Sőt kora tavasszal még szamócát is találtam. Később fekete szedret és erdei vadkörtét is, aminek a belseje piros volt, és finom édes.
Sok időt el lehetett tölteni az erdőben. Ősszel makkot gyűjtöttem, amiért jó pénzt fizettek a felvásárlók. A hegyi utakat szegélyező diófák termését is össze lehetett szedni.

Aki élelmes volt, hazahordta az erdőből a száraz ágfákat téli tüzelőnek. Sok szegény családot eltartottak a községi erdők, ahol bár voltak vadőrök, a fahordókat mindig elengedték. Tudták, hogy szegények. Még a mezőkre is kimentek, ahol az állami földek voltak. A kukorica betakarítása után, annyit lehetett kórészni annyit amennyit akart az aki szorgalmas volt. Így be tudta gyűjteni a téli takarmányt a tyúkok számára, és még jutott egy disznó felneveléséhez is belőle.

Az aratógépek sok szedetlen fejet hagytak el a kukoricásban. Ugyanez volt a krumplinál és a cukorborsónál is. Sok mindeni be lehetett szerezni így, ha valaki nem volt lusta.

Én akkor még nem dolgoztam, mert a kicsiket még nem tudtam óvodába adni. Mivel néha azért volt, aki vigyázott rájuk, amíg én elvoltam gyűjtögetni, kihasználtam. A hátamon hordtam haza, amit szedtem. Sokszor kilométereket kellett cipekednem, de megérte. Aki vigyázott a gyerekeimre annak adtam a kukoricát. Így éltünk akkoriban, de ez már nagyon rég történt.

Én csak arra gondolok vissza az egészből, hogy milyen gyönyörű érzés volt a zöld erdőben járni, és összeszedni azt amire szükségem volt. Így megismerhettem, az ősi nomád élet egyik fontos tevékenységét a gyűjtögetést. Az őseink, is hasonlóan tették már ezer évvel ezelőtt is.

Tessék tehát elgondolkodni azon, amikor valaki azt mondja, hogy nem tud megélni. Annak oka, nem csak a pénztelenség. Mindig lehet gombát szedni, meg ami kell. Így az tud valamelyest segíteni magán, aki igazán akar. Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember.