Szaktalanmunkásképző
Bár mindig is panaszkodunk rá, szeretjük a mindennapokat. Igaz, hogy szürke és unalmas, de ugyanakkor kényelmes és kiszámítható. Teletűzdeljük apró kis szertartásokkal, melyeket szokásoknak hívnak, és ettől érezzük magunkat otthonosan és biztonságban. Éppen ezért tartunk azoktól az eseményektől, melyek akár egy kicsit is kimozdítanak minket kitaposott komfortzónánkból. Ezért élünk meg kalandnak egy vendégeskedést, utazást, áramszünetet, vagy ha az internetünk elszáll az éjszaka közepén. Ezek emlékezetes pillanatok a számunkra, melyeket utána megélt kalandként adunk tovább ismerőseink számára.
Talán a legrettegettebb ilyen kihívás a LAKÁSFELÚJÍTÁS. A napjaink munkaerő elvándorlása miatt már egy tisztességes szaki beszerzése is fejtörést okozhat. Nem is beszélve munkálatok előtti pakolászásról, az anyagok beszerzéséről, vagy a végén történő takarítástól (Nálam még elszórtan vannak olyan festékpöttyök és cementmaradványok, melyek három felújítással ezelőtt keletkeztek). Arról nem is beszélve, hogy modern, városi legendaként keringenek köztünk rémtörténetek, be nem fejezet házakról, vagy felújításokról, ahol a szaki elkérte a pénzt, majd eltűnt. Talán a konkurencia tette el láb alól.
Ahogyan változnak a generációk és növi ki az egyik társadalom rétege a másikat, úgy cserélődnek a közhelyek is. Régen még azt mondtuk, hogy „Ez van, ezt kell szeretni” vagy „Eszi, nem eszi, nem kap mást”, mára azért már korszerűsítettük klisészerű megnyilvánulásainkat is.
Ezért kaphattak olyan mondatok mindennapi szóhasználatot, mint „Eus szabványnak megfelelő, Külföldön azért más a helyzet”, vagy a nemrégiben elterjedt „Nincsen már szakember ebben az országban”. Ez utóbbi közhely valós tartalmával szembesültem nem olyan rég.
Pici gondolat csírájában kezdett el burjánzani bennem, mely egy idő után vággyá és végül elhatározássá nőtte ki magát. Úgy döntöttem, hogy eljött az ideje, a már évek óta tervezgetett „Nagy felújításnak”. Ez a magasztos elnevezés, számomra azt jelentette, hogy a kőbányai negyvenkét négyzetméteren elterülő másfél szoba ki lesz festve, parkettázva, vizes helységek újraburkolva, a fürdőben pedig szanitercsere. Végső akkordként, mint habos fagyi tetején a marinált cseresznye, új lámpák felrakását gondoltam.
Mintha a Sotheby’s aukciós ház reneszánsz festményei között válogatnék, úgy nézegettem csempéket, járólapokat, laminált padlókat a faluméretű építési áruházak polcai között. Hamarosan, alig három hét alatt ki is találtam, hogy milyen színeket, anyagokat és motívumokat szeretnék.
Így elkövetkezett hát a nagy pillanat, mikor is a „Nagy Felújítást” vázolva felhívtam az első kivitelezőt. Hamar kiderült, hogy az én hatalmasnak gondolt projektem igazából csak egy kis megbízás lenne, amit két irodaház felépítése között, egy ebédidőben lehetne kivitelezni. Mert ugyebár manapság mindenki nagyban utazik.
Amikor egy időpontra kérdeztem rá, akkor kezdődött a viccben szereplő kanos nagypapa esete, aki huhog, amikor megkérdezik, mikor volt nővel utoljára. A szakiban majd később a többi felhívott az én javasolt időpontjaim váltottak ki hasonló reakciót. Három, négy hónap múlva értek volna rá, talán, de majd hívjam akkor vissza őket.
Egy ideig magamba roskadtam, és nagyon úgy tűnt, hogy nem fogok tudni szabadulni a már évtizedek óta kísértő retró-kommunista, kiskockás csempék látványától. A kétségbeesésből harag lett, a haragból bosszúvágy, a bosszúvágyból pedig tettrekészség. Elhatároztam, hogy magam veszem kézbe a sorsomat, és szembeszállva a szakik összeesküvésével, belevágok a lehetetlenbe.
Hosszú, álmatlan éjszakákat töltöttem avval, hogy videókat néztem, cikkeket, fórumokat olvastam glettelésről, fugázásról, csempézésről, parkettázásról, és mindenről, amire úgy éreztem, hogy szükségem lehet. Tanuló Mekk-mesterként szívtam magamba a tudást, amihez szerencsére a világháló bőségesen rendelkezett a megfelelő információval.
Majd a saját tanfolyamomon jelesként végzett Glett-Jediként elővettem a szekrény mélyén őrizgetett overált és belevágtam a nagy kalandba. Azt hittem, hogy nehéz lesz, hát nem, nehezebb volt. Akadtak olyan pillanatok, ahol az sem érdekelt volna, hogy a régi csempe marad, félbehagytam volna mindent.
Viszont nem adhattam fel, hisz a lakás már romokban volt, és egy idő után tisztulni kezdett a cementfelhő. Ahogyan csökkentek a „b” és „k”betűvel kezdődő szavak számai, úgy bukkant fel pillangóként bábjából szétvert másfél szobásom.
A csempék a falon maradtak (igaz, helyenként az illesztésekkel voltak gondok), a festék bevonta az előző réteget (ahol mégsem, dizájn tapéta került), a parketta stabil maradt (rásegítettem egy marék csavarral), a vécé is a helyére került (nyolcadjára), a lámpákat is felszereltem, és így kezdett otthon kinézetet kapni.
Olyan volt, mintha egy laikus hibátlan munkát végzett volna, vagy egy szaki elfogadhatóat. Ez talán az is köszönhető volt, hogy mindennek betartottam a használati utasítását, de érdekes módon semmi sem volt elég a kiszámított felületre.
Ezért szaladgáltam hát az építési áruház és otthonom között még, festékért, csemperagasztóért, fugáért, stb. Az elején még átöltöztem, hisz munkás gúnyában mégsem mehetek emberek közé, de a napi hat alkalom után már b@&#tam rá.
Az egyik áruház csempeosztályán targoncákkal és raklapokkal torlaszolták el a járólap kupacot, ahonnan még kellett volna egy csomag. Átmásztam hát az akadályokon, a foltos overálomban, hátrafordított szemellenzős sapkámban, oldalamon mérőszalaggal, zsebemben ceruzával, kezemen védőkesztyűvel, fel a rakás tetejére. Lehajoltam, és dicső vadászként emeltem meg trófeámat, az 1,73 nm járólapot.
Ekkor állt elém egy idős pár, majd udvariasan megszólítva arra kértek, hogy hozzak ki nekik a raktárból 20 nm bahama-bézs, Milánó járólapot. Ott esett le nekem, hogy igaz a közhely, és valóban nincs elég szakember az országban és ezért vákum keletkezett. A természet pedig, hogy kitöltse ezt a teret, átlagembereket alakít át kivitelezőkké.
Szóval, ha valakinek felújításra van szüksége, keressen meg az alábbi email címen: www.gányolás.com.
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
vicces lakásfelújítós sztori