Okos(kodó) telefon, vicces történet
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
A tudás hatalom. Hangzik egy régi, bölcs közmondás, és talán abban az esetben igaz, ha valaki bennfentes, vagy éppen mások számára kínos információk birtokába kerül. Talán egy időben még arra is vonatkozott, hogy ki, mekkora műveltséggel rendelkezik. Akkoriban, ha például kíváncsiak voltunk arra, hogy mi is az sejtosztódás, felütöttük a családi lexikont, vagy megkérdeztük a mindentudó kollégát, esetleg rokont. Közben azon ámuldoztunk, hogy mennyi mindenben tájékozott ismerősünk.
Manapság már bármelyik írástudó csöppség is meg tudja mondani nekünk, amit tudni akarunk csak meg kell várni azt a pár másodpercet, amíg betölt a nagy „G” betűs, mesebeli mindentudó szem. Az elején még élveztük is, hogy bármilyen információt megtudhatunk másodpercek alatt. Mi pedig észre sem vettük, hogy közben nem megnyitottuk Pandóra szelencéjét, hanem egy rúgással le is ütöttük annak fedelét.
Az információ már nem privilégium, vagy kemény munka terméke. Ott van egy kar, akarom mondani újnyújtásnyira. És ő már kéretlenül, hatalmas megabájtok formájában hömpölyög az életünkbe. Mivel már az sem volt elég, hogy hazaérve utána olvassunk a minket érdeklő témáknak, azonnal akarunk mindent, ott helyben. Tudnunk kell, eddig hány filmet készített Spielberg, ki, mit töltött fel a közösségi hálóra, vagy éppen mennyien kedvelték a mi megosztásainkat. Az internet csábító közelsége pedig kellemesen melegíti tudásra szomjas elménket, mely csak raktároz és raktároz. Mondjuk, van hely bőven, hisz csak egy kis százalékát használjuk azoknak a tekervényes féltekéknek.
Persze én csak egy naiv, életre rácsodálkozó újságíró vagyok, így nem tudhatom pontosan. Véleményem szerint az evolúció arról szólna, hogy testileg és szellemileg fejlődik az emberiség. Ami eddig így is volt. Az út, amin idáig eljutottunk, nagyon sebesen hozott ide bennünket. Mi viszont felszálltunk az interneten hömpölygő adatfolyamra, miközben az ablakon egész nap leselkedő szomszéd nénit is felülmúltuk azzal, hogy egy tenyérnyi LCD kristályt figyelünk. Az pedig vezet minket, akár a kolbász után futó versenyagár, úgy követjük mi is a kis kék fényt.
Mondjuk, én nem mondhatok semmit, hisz szinte folyton azt nézem, hányan lájkolták a cikkeimet (most itt van rá az alkalom) és tudom, hogy kellemesen kényelmes mindenről tudni, minimális energia befektetésével.
Csak gondoltam szólok, nem biztos, hogy jó vége lesz annak, ha a kis kütyük okosodnak csak körülöttünk. Egyelőre még csak minket segítenek, de mivel kényelmes, hagyjuk magunkat irányítani. A telefon jól tudja, hogy mikor kell frissíteni, a tévé ismeri a kedvenc csatornáinkat, a bojlerünk tanulja a fürdési szokásainkat, a nyomtató rendel magának tintát, ha kifogy, de még a szolgáltatások előfizetései is megújulnak maguktól, azzal sem kell foglalkoznunk.
Itt most nem a mára már elcsépelt, támadó gépes sci-fik világába akartam kitérni, hanem a korábban már említett evolúcióval incselkedem. Őseink lemászva a fákról, azzal uralták a környezetüket, hogy eszközöket készítettek. De a dolgainkhoz ma már szentimentálisan ragaszkodunk.
Nem vagyok biztos benne hogy sok olvasóm (persze beleértve magamat is) meg tudná állni, hogy pár napra kikapcsolja telefonja adatforgalmát, és otthon sem megy fel a netre. Ha megtennénk, nélküle kiszolgáltatva éreznénk magunkat és szürkének a napjainkat. És pontosan ez az, ami a cikkem mondanivalója. Most még nem olyan vészes néha ránézni a Facebookra, vagy szakácskönyv helyet a neten lapozni receptekért. Viszont mint faj, tulajdonságunk a fejlődés, a kérdés csak az, hogy innen milyen irányba tesszük.
(Azt azért még zárójelbe megjegyezném, ha az olvasót annyira motiváltam a cikkemmel, hogy azonnal fel is hagy az internet használatával, azért néha még látogasson el ide, és olvassa tovább az Antinetpresszánst.)
Bankáromlás, Urszinyi Fehér Csaba
