Nyelvtanítás – Zene füleimnek!
A nyelvoktatás olyan, mint a házépítés, gyógyítás, vagy éppen a foci – mindenki ért hozzá. A szomszéd néni csodaszerével ellentétben – amely lehet csupán a placebo hatással ér el némi jobbulást -, az anyanyelvet mindenki megtanulja szüleitől. Szóval ehhez az egyhez tényleg nem kell előképzettség. Iskolától, kortól, nemtől függetlenül, egy-, két-, vagy három év alatt mindenki meg tud tanítani egy babát folyékonyan beszélni. És ehhez nem kell morfológiát, szintaxist, szemantikát, vagy éppen hazai- és világirodalmat bifláznia.
Nem csoda hát, ha a szülők, nagyszülők bejönnek, és elmondják hogyan is kellene megtanítani csemetéjüket a választott idegen nyelvre. Több sikeres módja is van ennek. Sokan esküsznek valamelyik módszerre, és biztos igazuk is van, hiszen százaknál, ezreknél működik.
Nekem is van egy módszerem, sokaknál bevált: gondolkodni tanítom a tanítványaimat. Mármint megtanítom, hogy angolul tudjanak gondolkodni, Eleinte zavarja őket, mert nem kímélem a sors által nekem szántakat, maximum egy hónapig egyszerűsítem le mondandómat, utána egyre inkább természetesen próbálok beszélni. Nem szeretem a kimért, tanár hangomat, olyan mesterkélt.
Mivel aránylag tűrhető szókincsem van, aránylag hamar előkerül a noha, ámbátor, pompás, és hasonszőrű igen gyakran használt, kifejezés. A múlt héten a „kicsi” rokonértelmű szavait tanultuk, és csak bámultak diákjaim, amikor felírtam a szetemnyi, piszli, cefetnyi szavakat.
Annak idején úgy tanultam meg én is az angol gondolatokat, hogy éjjel-nappal zenét hallgattam. Nem annyira a slágereket, jóval inkább a keményebb műfajt: a Metallica albumokat kívülről fújtam, de a legemblematikusabb számomra a Queensryche Operation Mindcrime lemeze volt. Az egész olyan, mint egy film. A dalok összefüggnek, a szöveg hol lírai, hol prózai: bibliai idézetekkel megspékelt költemény, a hétköznapi beszélt nyelv gyöngyszeme, mert az egész nagyon mai, semmi mesterkéltség, nincs benne steril nyelv, túlszerkesztettség, egyszóval megismételhetetlen remekmű.
Pár éve Budapesten járt az együttes, és egy barátom jóvoltából tiszteletjegyet kaptam a koncertre. Tim barátom nemcsak a zenébe szeretett bele, hanem az énekes lányába is – feleségül is vette.
Számomra a nyelvoktatás éppen ezért nem lehet más, csak életforma, történetekkel kiszínezett érdekes hangulatkeltés, mint a zenehallgatás. Próbáltam másképp is, utáltam. Olyannyira, mint annak idején a szolfézs órákat. Tévedés ne essék, ma már bánom, hogy anno nem vettem komolyan a zeneelméletet, a mai agyammal már látom létjogosultságát, de gyerekként elvette a kedvemet, mert nem láttam benne a kézzelfogható eredményt. Irigyeltem azokat, akik csak hallás után megtanultak gitározni, leültek a tábortűz mellé, és egész este tudták szórakoztatni a köröttük ülőket. Nekem meg nem ment a ritmus, összeakadtak az ujjaim, és nem tudtam lejátszani egy bé moll skálát.
Valószínűleg tipikus műkedvelő fajta voltam, akit inkább abban kellene bátorítani, hogy szeresse a zenét, és egyre többet hallgassa, talán értse is valamennyire.
Sok nyelvtanuló diák is hasonló cipőben jár. Kevesen lesznek nyelvészek, valamivel többen eljutnak a folyékony nyelvhasználó szintre, egyre többen elérik az élvezhető nyelvtudás legalját (a középfokú nyelvvizsgát).
Közben számtalan stresszhelyzettel kell megbirkózniuk. Szabályokkal, listákba szedett szavakkal – éppen mint nekem a kromatikus, modális vagy éppen a diatónikus skálákkal.
Pedig én csak a Seek and destroyt szerettem volna eljátszani, mint ahogy sokan csupán annyit szeretnének tudni, hogy be tudjanak vásárolni külföldön, vagy valamennyit ki tudjanak hámozni az idegenvezetésből, esetleg, ha bemutatják őket leendő vejüknek, vagy menyüknek – mert csemetéjük nem talált magának idehaza -, ne tűnjenek sutának, hanem pár mondat erejéig tudjanak eldiskurálni vele.
Persze azok, akinek munkájukhoz kell a nyelv, úgymond a „zenéből akarnak megélni”, legyenek jártasak, és tanulják meg rendesen a skálákat – de az a tapasztalatom, hogy addigra tudják is. Akik naponta használják, tényleg jól tudnak kommunikálni idegen nyelveken. A többiek meg hallgassanak zenét, az mindig jó.
Gidófalvi Lehel
Humoros történet a nyelvtanulásról