Lift-traccs-parti
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Szeretem a lifteket, mert a nap bármely időszakában képesek minket kellemetlen helyzetbe hozni. Először gyanútlanul lépünk be, mint egy rágcsáló a csapdába. Amikor viszont már azt hinnénk, hogy megúsztuk, az ajtó bezáródása előtti pillanatban csatlakoznak hozzánk mások.
Mindegyikre felvonóra csak a maximális súly van kiírva, de ahhoz kellene egy mérleg is a lépcsőházakban, hogy tudjuk, ki hány kiló. Ezért csak a jóérzésünk, és a kezünkben lévő csomagok szabják meg a társaság számát, akikkel ezen a rövid szakaszon utazni fogunk.
Mi beljebb lépünk, ők pedig közelebb, és amikor megteltünk, orrunk az orrokhoz érve utazunk csigalassúsággal pár métert, a szomszéd szájszag felhőben. Ilyenkor arra gondolunk, hogy bárcsak gyalog mentünk volna.
Már éppen megemésztettük a másik auráját, amikor kezdődik a semmitmondó, jelentéktelen csevegés, az emeletek közti felvonótraccs. Nagy dolgokat nem tárgyalunk meg, legfeljebb, hogy mennyire rossz a közös képviselő, mi történt a szomszéddal, aki épen nincs velünk a liftben, és a szokásos hogy „hogy van, jól vagyunk, maguk, hogy vannak, mi is jól vagyunk” zéró információt átadó fölösleges, udvarias mondatok.
Utána úgy szállunk ki az emeletünkön, mint egy két hét után kimentett barlangász, és megfogadjuk, hogy soha többé nem liftezünk.
Másnap reggel, amikor még a kávé ellenére kómásan kinyílik előttünk a liftajtó, ott találjuk ismét bezsúfolva a fél lépcsőházat, mi pedig a szánkat húzva, de hatalmas mosollyal megkérdezzük, hogy beszállhatunk-e.
Liftes humor
