Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Humoros publikáció
Nem illő evés közben beszélni, csámcsogni, szabad kézzel összefogdosni a pékárut, és még sorolhatnám a megannyi jó viselkedésre való intést, amivel gyerekkorunkban elláttak minket legtöbbünk szüleink.Aztán jött a fejlődés, és ami megbotránkoztató volt előtte, az új korok vívmányaként hamar elfogadottá vált köreinkben.
Először jöttek a táskarádiósok, akik a bömbölő Heavy Metal-os, vagy éppen Rap-es kazettáikkal megőrjítették a park galambjait etető nénikéket.Az elején még rájuk szóltak, de idővel már a részévé váltak napjainknak, mint a madár ürülékes köztéri szobrok.
Utána jöttek a kis macifülekre hasonlító, fejhallgatós walkmen tinik. Ők belefeledkezve a dobhártyájuk mellett duruzsoló sinty-pop-ba kizárták életükből a külvilágot. Amíg az elem tartott, a környezethez oda nem illő ütemes testmozgással hallgatták a zenét. A kiszűrődő, elnyomott dallam halk „cicegésével” pedig megőrjítették a buszon mellettük utazó, idősebb generációt.Egy ideig őket is megszólták mérgesen, de mivel az új dolog is régivé válik egyszer, gombamód elszaporodott jelenlétük hamarosan fel sem tűnt.
Akkoriban még egy telefonhívással addig kellett próbálkozni, míg az ismerős haza nem ért, csak úgy tudtunk beszélgetni vele. Nem váratott sokáig magára a mobilforradalom sem. Egy szemvillanás alatt megfizethetővé vált, és így elterjedt a maroktelefonok használata. Természetesen ez is frusztrált minket. Eddig csak otthonok magánszférájában, vagy bezárt piros fülkék ajtaja mögött lezajlott magánbeszélgetések fültanúivá váltunk, akár akartuk, akár nem. Pár perc után mindent megtudhattunk a metrón mellettünk utazó napjáról.
Mivel egy idő után minket is elcsábított az állandó elérhetőség lehetősége, hamar elfogadtuk hát e vívmány okozta apró kellemetlenségeket is.Innen már csak egy kis lépés volt a magukban beszélő emberek látványa a városban. Ők először fejhallgatóval, majd vezeték nélküli headset-tel lépkedtek magabiztosan a járdákon, belefeledkezve egy-egy monológszerű telefonos beszélgetésbe.
Most ott tartunk, hogy napi szinten (akár többször is) fényképezzük magunkat. A méregdrágán előhívható, papírra nyomtatott fotók korábban kétszer is meggondoltuk, hogy mikor kattintunk. Ezek az alkotások általában különleges alkalmakkor készültek (családi esemény, nyaralás, stb.), és keménykötésű albumokban kötöttek ki, műanyag fóliával lefedve, egyenként felcímkézve. Rokonlátogatások legunalmasabb pillanata volt, amikor előkerült a családi fényképgyűjtemény és körbeülve a nagyit nézegethettük Esztikét, ahogyan négyévesen pancsikál, vagy a szülei esküvőjéről készült portfóliót.
Az előhívásért ma már nem kell fizetni, így a fotó is megszűnt értéknek lenni, ezért már nem is különleges dolgokat örökítünk meg vele. Pont fordítva tesszük ezt. Átlagosan unalmas tevékenységeinket dokumentáljuk, hajdani Lady Diana paparazzi táborához hasonlóan. Közben abban reménykedünk, hogy egy jó beállás, vagy megfelelően elkapott szög nagyszerű életünk dicsőségét zengi majd vissza az utókor, vagy inkább a jelenkor.Már nem tud úgy nyújtózni a macskánk, vagy csaholni a kutyánk, hogy ne kattanna telónk egy „jaj de cuki” felkiáltással.Minek sütni bármit is, ha nem kap néhány tucat lájkot. Ha pedig már két perce beszélgetünk valakivel, szinte kötelező azonnal le is fényképezkedni és hírül adni a világnak, hogy mi milyen jól érezzük magunkat. Nem is beszélve a lábkörmeinkről egy tóparton, vagy egy luxusautó előtti pózolásról, mintha filmsztárok lennénk.
Elképzelt, tökéletes életünk pillanatai ezek, és itt már régen nem arról van szó, hogy megőrizzünk egy szép emléket. Gépiesen archiválunk mindent, ami történik velünk, de ezzel nincs is semmi gond, mert idővel talán sok-sok szépre fogunk tudni emlékezni.
Viszont annyira belefeledkezünk életünk archiválásába, hogy a hely és az idő már nem releváns ebből a szempontból.Mint hajdanán a táskarádiós rockert, most úgy fogadtuk be életünkbe a plázák szökőkútja előtt csücsörítő tiniket.Az étteremben is, mintha egy pillanatra megállna az idő, az emberek megdermedve pózolnak felszolgált pizzájuk felett. Mi már oda sem nézünk, hisz annyira természetes egy-egy a környezetünkben felbukkanó amatőr fotómodell. Ők pedig, mintha a külvilág nem is létezne kattintanak magukról, úgy, hogy már egy arra tévedő járókelőt sem kell megkérniük rá.
Mi pedig csak legyintünk egyet, és megnyitva telefonunkat megnézzük, hogy az ismerőseink mit osztottak meg aznap magukról a közösségi hálón.
A fakabát, Írta-Urszinyi Fehér Csaba
