Hogyan raboljuk el saját magunkat
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Jó pár éve annak, hogy ez megtörtént, és bár ilyenkor hajlamosak vagyunk szabadjára engedni írói fantáziánkat, a sztori az utolsó szóig igaz. Az olvasónak biztosan meglesz majd a véleménye rólam, sőt az is előfordulhat, hogy jóízűen kinevet majd, de hát pont ez a célja a cikkeimnek, a szórakoztatás.
Akkoriban műszaki cikkeket szállítottam ki egy rozoga, de annál csúnyább dobozos kisteherautóval. Nem szerettem, de legalább jó büdös volt, az is inkább belül, mint kívül, pedig úgy lógtak rajta wunderbaumok, mint nagyinál az abált szalonna a kamrában. A rendőrök talán csak szánalomból nem állították meg, vagy a röhögés mellett nem tudtak arra koncentrálni, hogy leintsenek.
Ebbe a kocsiba pakoltam bele a kiszállítandó mosógépeket, hűtőket és tévéket. A „rozoga tragacs” inkább már becéző bóknak számított, a lopásgátlója pedig organikus volt. Igaz, hogy a vezetőoldali ajtót nem lehetett bezárni, de kinyitni sem igazán tudtam. Jó erősen kellett megrántani. Indítókulcsa sem volt, hanem egy átalakított zárat kellett elfordítani, melyre rá voltak kötve a vezetékek. Abba viszont csak egy megfelelő csavarhúzó fért bele. Ha pedig mégis gurulni kezdett, a kormányt egy kissé jobbra kellett tartani, ahhoz, hogy egyenesen menjen. A rakterébe sem volt egyszerű bejutni, illetve kijutni onnan, de erről pár sorral lejjebb mesélek majd.
A Keleti pályaudvarnál parkoltam le, a Fiumei úton, természetesen szállítóautóhoz méltóan tilosban, az út szélén. Viszont azt mindenki jól tudja, hogy a kreszt felülírja az indexek vészvillogásra állítása. Felvettem a munkáskesztyűmet és kihajtva a kétszárnyú rakodótér ajtó egyik felét, felléptem az áruk közé. Lehajoltam, hogy felkapjak egy nagy, de annál nehezebb tévét, és ekkor a szél becsapta rám az egyetlen kijáratot, amit a zár nyelve egy boldog kattanással vett tudomásul.
Sebaj, gondoltam magamban, kinyitom majd belülről, de ekkor döbbentem rá egy lényeges információra, aminek tudatában nem kezdtem volna neki olyan bátran a rakodásnak. A benti kilincs hiányzott. Talán leesett, vagy ki tudja, hogy az előző tulajdonos valamilyen mazochista, autó-vandál fétissel rendelkezett, és módszeresen csonkította meg a saját kocsiját.
Ekkor törtek elő bennem a rémképek, mivel a telefonom természetesen a műszerfalon maradt. Elképzeltem, miként végez majd velem az éhség a belvárosban, vagy tikkadok majd ki egy autótelepen, miután elvontatták a tilosban parkoló gépjárművet.
Nem adhattam fel, és a túlélési ösztön felülkerekedett minden félelmemen, kitört belőlem a még kamaszkorban idealizált, és azóta mélyen elraktározott Bruce Willis. Adrenalintól túlfűtve kutatni kezdtem menekülésem lehetőségei után. Fel is fedeztem, hogy az amúgy fehér fóliával bevont raktérüveg, egy öklömnyi részen már lekopott. Odaszegeztem a fejemet, és számukra halk tátogással igyekeztem segítséget kérni a közeli járókelőktől. Utólag belegondolva nem hiszem már, hogy olyan jó lett volna, ha megpillant valaki. Ön kedves olvasó mit gondolna, ha egy lepukkant kisteherautóból egy kétségbeesett arc figyelné magát.
Jött a B terv, az ablak kitörése. Hamar el is vetettem, hisz még a bontóban is horror áron mérik az ilyesmit, inkább éhen halok, gondoltam. Már kezdtem feladni, hogy valaha is kijutok saját magam kreált börtönömből, és mintegy utolsó, esélytelen kísérletként, lepillantottam a hiányzó autókilincsre. Ekkor láttam meg, hogy a zárszerkezet mögött egy bovdendrót futott. Benyúlva meghúztam, és az ajtó egy halk kattanással kitárult előttem.
A Prison Break főszereplői nem tudták olyan hitelesen eljátszani a szabadulás feletti örömüket, mint én, amikor öt perc után ismét a napfényes utcára kerültem. Viszont az tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen én elraboltam saját magamat.
Másnap az Izabella utcába volt egy kiszállításom. Természetesen ott is tilosban parkoltam, és belépve a raktérbe egy mosógépért a szél ismét rám csapta az ajót.
A faarcú favágók, egy újabb cikk tőlem